MÁSODIK RÉSZ
Az idős uralkodó életének legfontosabb eredménye a korábban a birodalom veszedelmes ellenségének tekintett Magyar Királyság tönkreverése, területeinek megszállása, fővárosának elfoglalása volt. Logikus, hogy utolsó hadjáratát is ide vezette.
Azazhogy: nem ide.
Merthogy a célja: Bécs bevétele.
37 évvel korábban már megpróbálkozott ezzel, és kudarcot vallott.
1529-ben húsz napig ostromolta Bécset a szultán vezette oszmán haderő. A város körülbelül tizenöt-húszezer katona védte az idősebb Niklas Salm gróf parancsnoksága alatt.
A várost vegyes nemzetiségű katonaság védte: osztrákok, németek, morvák, csehek, spanyolok, olaszok, horvátok és magyarok. Kevesen tudják, hogy a védősereg tagja volt a későbbi szigetvári hős, az akkor körülbelül 20-21 esztendős Zrínyi Miklós is. A leendő szigetvári ellenfelek itt találkoztak egymással először a harcmezőn.
Bécs 1529-es ostroma súlyos és véres harcokat, súlyos veszteségekkel teljes küzdelmet hozott. A török vesztesége körülbelül húszezer főre rúgott, bár ennek csak kisebb hányada volt a véres veszteség; a zömét részben a táborban kitört járvány, valamint a korán beköszöntő zord időjárás okozta.
A védők vesztesége sem volt kevés, a források mindegyike tízezernél többre teszi. Gyilkos, elemi erejű harc lehetett 1529-ben.
Szulejmán most sem számíthatott másra. Nyilván fel akarta tenni a koronát életművére a császárváros elfoglalásával. Utolsó személyesen vezetett hadjárata volt ez, vélhetően akkora erőt hozott magával, amekkorát csak tudott.
A török létszámát a korabeli források 60-300 ezer főre becsülik. A felső érték nyilvánvaló humbug; bár megjegyezném: a több százezres adatokat maga a török terjesztette, hogy ellenségeit megrémítse.
A történeti szakirodalom a török sereg létszámát 60-100 ezer közé teszi. Egy emlékezetes bécsi haditanácson maga Zrínyi Miklós a török által a szultán személyes vezetése alatt Magyarországon felvonultatható hadsereg létszámát legfeljebb 75 ezer főben határozta meg. Úgy gondolom, ezt az adatot kell figyelembe vennünk, Zrínyi nyilvánvalóan tudta, mit beszél.
Legfeljebb ennyi lehetett a harcoló csapatok létszáma. A hadhoz csatlakozó egyéb népséget – martalócokat, szedett-vedett segédcsapatokat, szolgákat, munkára hurcolt parasztokat, rabokat stb. – a török sem számolta, velük együtt valóban lehetett százezres létszámú a török tábor. A török még a tatár segédcsapatokat sem mindig vette emberszámba, hiszen néhány kivételtől eltekintve sem várostromnál, sem nyílt ütközetben nem tudta őket használni.
Nem lehetett azonban sokkal kevesebb sem az oszmán haderő létszáma ennél. Ha Szulejmán utolsó hadjáratán Bécs ostromára szánta el magát, tudnia kellett, hogy a császárvárost legalább tizenöt-húszezer katona fogja védeni. A korabeli hadtudomány a sikeres várostrom létszámbeli feltételét az ostromlóknak a védőkkel szembeni 4:1 arányában látta. Emellett a szultánnal számolnia kellett egy esetleges felmentő sereggel szembeni nyílt ütközettel is.
Az ilyen nyílt ütközet nem feltétlenül kecsegtetett a török számára kedvező kilátásokkal. A török sereg felszereltsége akkoriban nagy vonalakban még csaknem modernnek volt mondható – például az oszmánok alkalmaztak először nagy tömegben lőfegyverrel felszerelt gyalogságot – de az egyes csapatrészek közötti együttműködés helyenként kimondottan rossz volt, és az alvezérek egy része sem állt mindig a helyzet magaslatán. Ezért szenvedett katasztrofális vereséget például Kászim pasa Leobersdorf mellett 1532. szeptember tizenkilencedikén. A folyton zavartan védekező császári hadvezérek helyet ezúttal akadt egy tapasztalt és vállalkozó szellemű német parancsnok –Sebastian Schertlin von Burtenbach – aki mintaszerűen tudta megszervezni a gyalogság és a – zömmel magyarokból álló – könnyűlovasság együttműködését, és képes volt a landsknechtekből álló gyalogsággal sikeres támadást intézni a török lovassági tömegek ellen.
Bécs elfoglalásának problémáját a mai szakirodalom sommásan azzal szokta elintézni, hogy a császárváros birtoklása a török akció rádiuszából kiesett, ezt felismerve az oszmánok komolyan nem is törekedtek rá.
A tények cáfolják ezt az okoskodást, ami egyébként tipikus: ilyen gondolatok általában évszázadokkal az események után szoktak kialakulni. A kortársak reális veszélynek érezték Bécs esetleges elestét, és akkor nyoma sem látszott olyan nemzetközi együttműködésnek, amely képes volna a császárváros eleste esetén annak visszavételére. Szulejmán nagyon szerette volna elfoglalni Bécset, több hadjáratot is vezetett ezzel a céllal. Utolsó évtizedeiben ez volt az egyik életcélja. A török adminisztráció felkészült rá, hogy az uralkodó székhelyét esetleg Belgrádba helyezzék.
Vajon mi történt volna, ha a török 1566-ban beveszi Bécset?
Folytatása következik.
