Vén Muskétás

SZÁZNYOLCVANNYOLCADIK RÉSZ

 

Mielőtt a legizgalmasabb kérdésre térnék, jelesül arra, milyen lehetőségek vannak arra, hogy az új magyar költészet a kánon berkein kívülről érkezzen, még mindig vizsgálnom kell néhány fontos tényezőt.

 

Hazánk és a világ

 

• Valóban nincs itt az ideje, hogy népben és nemzetben gondolkodjunk?

 

Már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy éppen most jött el annak az ideje, hogy újra megtanuljunk népben és nemzetben gondolkodni. Sőt. népekben és nemzetekben.

 

Fontos-e még ma is a nemzeti identitás?

 

Fontos bizony!

 

A nemzeti identitás még mindig nagyobb hatóerővel bír, több távlatot hordoz az emberiség számára, mint a globalizációt minden lokális közösségi érték elé helyező lapos kozmopolita szólamok.

 

Erre nem árt figyelnünk. Igazi, az emberiség számára valódi perspektívát jelentő globalizáció csak globális és lokális értékek egyensúlya mellett lehetséges.

 

Fentebb már említettem, hogy a jelenlegi hazai lírai kánon szemében egyáltalán nem „trendi” a hazafiság, a hazaszeretet. Ha ezzel találkozik, azt hajlamos ábrándos magyarkodásnak, veszedelmes nacionalizmusnak, sőt sovinizmusnak is beállítani.

 

Talán ebben különbözik a hazai kánon a szomszéd népek hivatalos költészeti kánonjaitól. Az utódállamok lírai kánonja ugyanis kivétel nélkül mind kőkeményen nacionalista. Vagy ha nem is teljességgel az, tűri és bátorítja a nacionalizmust.

 

A hazai kánon már a második világháború óta betegesen irtózik a hazafiságtól, helyette valami parttalan és lapos kozmopolitizmust támogat. Ez a kánon egyik legkártékonyabb törekvése. A kánon vétkes abban, hogy emiatt a magyar kultúrában mára robbanásveszélyes állapot alakult ki.

 

Nem állítom, hogy a szomszéd államok helyenként igen agresszív nacionalizmusa önmagában természetes és elfogadható lenne, de a hazai, hivatalosan erőltetett kozmopolitizmusnál sokkal egészségesebb.

 

A magyarországi hivatalosan erőltetett kozmopolitizmust súlyos felelősség terheli a magyar kultúra torzulásaiért, szakadásaiért.

 

A magyarság tengernyi szenvedése ellenére még a második világháború után is nagy önbizalmú nemzet volt. Ezt mutatja az ország újjáépítésében mutatott elszántsága. Törvényszerű volt, hogy ez a szabadságszerető nép előbb vagy utóbb fellázad a paranoid kommunista diktatúra ellen. Az 1956-os forradalom a sztálini táboron belül példátlan volt, a világ értünk aggódott, a magyarságot tisztelet övezte.

 

A forradalom után hatalomra jutó Kádár-rendszer vezetői semmitől sem féltek jobban, mint a magyar függetlenségi hagyományoktól. Saját jól felfogott érdekükben igyekeztek olyan belső körülményeket létrehozni, hogy az emberek előtt meglegyen az egyéni boldogulásnak valamiféle anyagi perspektívája, hogy ne alakulhasson ki újra forradalmi helyzet. Így lettünk mi „a legvidámabb barakk”, a „gulyáskommunizmus” országa. Manapság sok rosszat mondanak utólag a Kádár-féle konszolidációról, gyakran olyanok, akik maguk is haszonélvezői voltak. A vádak egy része ilyen értelemben igaztalan: a rendszer képes volt húsz éven keresztül viszonylagos jólétet teremteni. Az utcákon nem voltak hajléktalanok, aki dolgozni akart, találhatott munkahelyet, és aki megfogta a munka végét, viszonylagos anyagi jólétet teremthetett a családjának. Családok tízezrei építettek maguknak kényelmes házat, és az ország lakosságának több mint fele abban a korszakban jutott villanyhoz, vezetékes ivóvízhez. Az ország infrastruktúrája hatalmasat fejlődött.

 

Volt azonban az éremnek más oldala is.

 

Lassanként elszállt a magyarság önbizalma. Még az ötvenes és hatvanas években kitartott; ezt nemcsak a sportsikerek – nagyhatalom voltunk a sportban, lélekszámunkhoz képest elképesztő eredményeket értünk el, ma már ez furcsán hangzik -, nemcsak a magyar oktatás akkori világhíre jelezte, hanem a közhangulat is. Az emberek dolgoztak, optimisták voltak, a társadalmi szolidaritás működött. Mindez akkorra fordult ellentétébe, amikor felnőttek a keményen agymosott generációk – a rendszerváltás első évtizedeire. Akkortól lett „ciki magyarnak lenni”.

 

A Kádár-korszak állampártja nemcsak a vallás, hanem „a magyar nacionalizmus” ellen is harcot hirdetett, és gyakorlatilag a magyar hazafiságnak üzent hadat. A hetvenes évek közepére-végére sikerült is aláásnia az ország egészséges önbizalmát. Ekkor foglalta el pozícióit a mai kánon, és – mondvacsinált változások közepette - ott trónol jelenleg is.

 

Ennek az éremnek is van más oldala.

 

A magyar kultúra szakadása a hatvanas években kezdődött. Az állam hivatalosan nem vett tudomást a határon túli magyarok kemény utódállami üldözéséről. Csak magánemberi szinten lehetett suttogni arról, mit is művel a paranoiás, nacionalista román diktátor, közben pedig a tankönyveinkben az állt, hogy „a testvéri román állam” igen tisztességesen bánik az ottani magyarokkal, akik jól élnek. Mindenki tudta az igazat, meg azt is, hogy „hivatalosan” mi a helyzet. Kétdimenziós közvélemény alakult ki, és mindenki tudta, hogy a magántermészetű információ közelebb áll a valósághoz, mint a hivatalos.

 

A magyar hazaszeretet a hetvenes évek végére Magyarországon nehezen vállalhatóvá vált. A „nacionalizmus elleni harc” kerge ürügyén minden megnyilvánulását igyekezett elfojtani a hatalom.

 

A szovjet tábor gyengülése ekkor már nyilvánvalóvá vált, és sokan „helyezkedni” kezdtek.

 

A kultúra berkeinek hatalomhoz közeli köreiben a sunyi, kétkulacsos magatartás vált normává. A kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon. Mutatkozzak kellő mértékben a demokrácia hívének, de a hazai díjakról se maradjak le. Elkezdődött a kültelki enigmák, fondorlatos többértelműségek, belsőutalgatások sivár korszaka. A kánon normái ehhez igazodtak. Az egyenes beszéd, a bátor kiállás, az elvhűség, a gerinc helyét a taktikázás, laposkúszás-álcázás, a rugalmas elszakadás vette át. Ennek következtében uralkodott el a kisstílűség. Ha egy színházi előadás díszletében néhány pillanatra feltűnt az 56-os szabadságharcból ismert budapesti Corvin köz fényképe, az „hatalmas kulturális eseménynek”, sőt „ellenállásnak” számított akkor is, ha az előadásnak a világon semmi köze sem volt a szabadságharchoz. A sunyi és kétértelmű utalgatások „hősei” a kánon vezéralakjaiként dicsőültek meg, és a kulturális színvonal hozzájuk „igazodott”.

 

Igazság szerint sokkal tisztességesebben és gerincesebben viselkedtek és alkottak azok, akik a kommunizmusnak és a Kádár-rendszernek őszinte hívei voltak. Ezt manapság nem divat mondani, de voltak ilyenek is. Hangjuk lassacskán háttérbe szorult. A rendszer bomlása elképesztő jelenségeket produkált. Az „ellenállók”, „rendszerváltók” leginkább „rugalmas” rétege itthon már taktikából tetszelgett az „üldözött” szerepében, mégis gyakrabban kaptak nyugati útlevelet, mint az egyszerű állampolgárok zöme. A „demokratikus megmondó emberek” osztották az észt a médiában, és állítólagos demokrata létüket cáfolva terjesztették a legalantasabb vadkapitalizmust.

 

Már a rendszerváltást megelőző években kezdetét vette a „tolongás a damaszkuszi úton”. A sunyi bele- és mellémagyarázások, szerecsenmosdatások közepette terjedt a kritikátlan nyugatmánia és külföldimádat – idehaza meg valami gyarmati népre jellemző, szégyenszagú bennszülött-komplexus.

 

A kultúra szakadása mára kiszélesedett. Ma már nem egyszerű szakadás, hanem tátongó rés. Helyenként politikai színezetet is kapott. A hivatalosan támogatott kozmopolitizmus törekvései törvényszerűen torkolltak saját ellentétükbe, fellángolt a nemzeti érzés, helyenként túlzásokba is esett, ma már az agresszív és ábrándos nacionalizmusnak több változata is létezik Magyarországon. Helyenként még a nem létező fegyvereket csörtető harcos militarizmus is létezik.

 

Ne gondoljuk, hogy ebben a kánon és az általa preferált parttalan kozmopolitizmus ártatlan volna. Dehogy is ártatlan a kozmopolitizmus! Tény, hogy szeret az ártatlanság glóriájában tetszelegni, de nem szabad hinni neki. Nagyon is vétkes az agresszív nacionalizmus fennmaradásában, éppenséggel gerjeszti azt. Kozmopolitizmus és agresszív nacionalizmus édestestvérek: egymás tükörképei. Amíg az egyik létezik, előfordul a másik is. Szükségük is van egymásra, hogy legyen mire mutogatni.

 

Ráadásul a mai kozmopolitizmus az esetek legnagyobb részében vitaképtelen. Nem hajlandó meghallgatni az érveket, oda sem figyel rájuk. Ha a dogmáikat bárhonnan támadva látják, azonnal istázni és fóbozni kezdenek, és tüstént meg is nyugszanak; ha a vitapartnerre sikerül valamelyik nevetséges vádjukat ráragasztani, többé nem figyelnek arra, amit mond. A „polkorrekt” a nyelvi inkvizíció önveszélyes falai mögül ismételgetik istáikat és fóbjaikat, mint a betanított papagáj. Ez a vitaképtelenség a mai magyar közélet egyik veszedelmes jellemzője. A „leistázott” vagy „lefóbozott” megszólaló esetleg védekezni kezd, a vita máris személyeskedésbe torkollt, már nem a lényegről szól, a témát ismét szőnyeg alá lehet söpörni.

 

Régen ideje lett volna a Kárpát-medence többi nemzetei felé a valódi és igazi megbékéléssel járó együttműködés átfogó tervét felkínálni. A magyar politika ezzel lényegében Trianon óta adós. Ez azonban csak akkor járhat(na) valódi eredménnyel, ha a magyar nép teljes öntudattal és önbizalommal venne részt benne.

 

Ezt lépést mindenképpen a magyarságnak kell megtennie, helyzetünk, hagyományaink minket predesztinálnak erre. Az egész világ számára példa lesz, ha egyszer megtörténik.

 

Ez ma talán még messzebb van, mint bármikor.

 

A kánon köreinek kozmopolitizmusa oda erősödött, hogy immáron apokriffá lett a magyar hazaszeretet.

 

Ma is az. Ugyanakkor a kánon neves személyiségei időnként a magyarságon gúnyolódó, a magyar nemzeti értékeket semmibe vevő, rágalmazó és lekicsinylő, gyakran minősíthetetlenül alpári és trágár hangnemű írásokat jelentetnek meg. Ezek kapcsán gyakran törnek ki szenvedélyektől fűtött, személyeskedéstől sem mentes viták.

 

Ma a kánon köreiben a magyar hazafiság minden megnyilvánulása fasiszta, nacionalista, soviniszta, és ehhez hasonló ostoba jelzőket kap. A hazafiság és a szélsőjobboldaliság közé egyenlőségjelet tesznek.

 

Csupán egyetlen szöveg részletét idézném, ezzel kapcsolatban a hazai médiában kötetek százaira rúgó mennyiség jelent meg hasonlókból. Képviselje a többit is ez az egy.

 

Olyan részletet választottam, amely a maga módján intelligens. Nem személyeskedik, nem fasisztázik, nem rasszistázik. Nem istázik, nem fóbozik. Nem alattomos. Emellett magában hordozza szinte mindazt, amivel ma a liberális közgondolkodás és a kánon a magyar hazafiságot illeti, ezért ez a rövidke idézet lehet utóbbiak állatorvosi lova. Ha valamikor végre felmerül a társadalmi párbeszéd szükségessége, és a felek azt végre komolyan is veszik, erről az oldalról nagyjából ilyen érvkészlet várható.

 

Az idézett írás szerzője Ónody Tamás, megjelent az Élet és Irodalom című lapban 2009. május 29-én:

 

„És ki mer ma nyíltan és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár, akinek a nemzeti hovatartozás nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme. Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt. Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

 

Tanulságos, hogy a cikk szerzőjének mennyire nincs fogalma róla, hogy voltaképpen mi is a hazafiság. Érdemes a kitételeit egyenként megvizsgálni. A finom és intelligens csúsztatások tömkelege mindenképpen megéri. Ezeknek a szerző valóságos mestere.

 

„És ki mer ma nyíltan és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár, akinek a nemzeti hovatartozás nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”

 

Mintha ma nálunk éppenséggel a kozmopolitizmust üldözné a közélet. Ráadásul a cikk 2009-ben jelent meg, akkor még annyira sem volt igaz, mint most. Mintha a kozmopolitizmushoz a mai média világában valamiféle bátorságra volna szükség.

 

Ez igen jellemző alapállás a mai kánon kultúrájában. Üldözés-játék. Az „üldözött” országos médiumban siránkozik, az „üldöző” pedig egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy felelhetne. Nem is hagynák. Ez típus-álságosság, kialakulásáért nem a szerzőt terheli a felelősség.

 

„És ki mer ma nyíltan és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár,”

 

Máris egy csúsztatás. A világpolgári attitűd a mai liberális médiában nem bátor személyes kiállás, hanem felülről elvárt beállítódás. Másmilyen emberi alapállással a cikk szerzője nemigen maradhatna meg a lapjánál. Bátorságra éppen az ellenkezőjéhez van szükség abban a világban.

 

„nyíltan és dacosan kozmopolita”

 

Ezek szerint a mai liberális média világa „nyílt és dacos”. Talán a szerző valóban ezt tartja magáról, és ez még csak nem is annyira súlyos önértékelési zavar, mint elsőre látszik. A kozmopolita közegben talán nyíltságnak és dacnak tűnik. Különösebb kockázata nincs, a dac merőben virtuális. Ha meg hisznek a szélsőjobb veszélyeiről gyakran éppen általuk terjesztett hisztériának, lelkük rajta. A propaganda még nem valóság. Nagy bajoknak kell történnie ahhoz, hogy a szélsőjobb olyan helyzetbe kerülhessen, amivel ők riogatnak. Ennek esetleges kialakulásáért elég komoly felelősség terhelné őket. Előfordul, hogy „saját aknája veti fel a tűzmestert”.

 

„kozmopolita”

 

Az idézett szöveg kulcskifejezése.

 

Meg is erősíti:

 

„kozmopolita lenni, világpolgár”

 

Vizsgáljuk meg, hogy mit is ért ezen a szerző. A szövegben a „kozmopolita” ellenpontja egyértelműen a „törzsi kötődés”. A továbbiakban az utóbbi kifejezést is vizsgálat tárgyává kell majd tennem.

 

„kozmopolita – törzsi kötődés”

 

Ebből egyértelműen levonható, hogy a cikk írója számára a „kozmopolita” valamilyen erkölcsi többletet jelent a „törzsi kötődéssel”, azzal a pejoratívan jellemzett magyar hazafisággal szemben.

 

Mit is jelent a gyakorlatban a kozmopolitizmus?

 

Abszolút értelemben a fogalom, a világpolgárság, voltaképpen lila köd; aki mindenütt otthon van, sehol sincs otthon. De ezzel nem magyaráztuk meg a fogalmat, a kozmopolitizmus a gyakorlatban minden korban mást és mást jelent.

 

Mit jelent ma?

 

A fenti antinómia pontosan kifejezi:

 

„kozmopolita – törzsi kötődés”

 

Ebben az értelemben kozmopolita az, aki a világ jelenlegi helyzetében a globális szempontokat egyértelműen a lokális szempontok elé helyezi. A fenti szembeállításból tagadhatatlanul kitűnik, hogy a cikk szerzője így gondolkodik. A globális értelmű kifejezést tisztelettel kezeli, a lokálist megbélyegzően lesajnálja.

 

Mennyire érthetünk ezzel a felfogással egyet?

 

Semennyire. A téma hazai tudományossága nagyon világosan elemzi, hogy valóban harmonikus és igazi, emberhez méltó jövőt teremtő fejlődés a Földön kizárólag a globális és lokális szempontok egyensúlya mentén képzelhető el. Ezek közül bármelyik egyoldalú eluralkodása zsarnoksághoz vezet.

 

Ma Európában a különböző nyelvű nemzeti közösségek és kultúrák fennmaradása a legfontosabb problémák közé tartozik. A nagy hagyományú és soknyelvű Európa a világ egyik legkomolyabb emberi erőforrása. Fenntartása létfontosságú összemberi érdek. Ez lehet a valóban a fejlődés érdekében globalizálódó világ legfontosabb modellje, ahol a kultúrák fenntartásának, egymás mellett élésének és közös fejlődésének problémáit a jövőre nézve meg lehet oldani.

 

Globális és lokális egyensúlyának alaptényezője a helyi nemzeti és egyéb közösségek identitásának, önrendelkezésének tiszteletben tartása. A világban ez lehet az egyetlen számba jöhető ellensúlya az államok fölötti hatalmat birtokló finánctőkének. A demokrácia fejlesztésének, illetve a valódi demokráciának ez az egyetlen biztosítéka. A globális túlsúlya, ha a helyi közösségekre rendszeresen „demokratikusan” ráerőltetnek valamit, zsarnokságot jelent.

 

Nem véletlen, hogy napjainkban a kozmopolitizmus hívei elutasítják, és szinte minden lehetséges módon igyekeznek kikezdeni a helyi közösségek önrendelkezésének elvét. Nem véletlenül. Sokan megírták már, hogy a mai kozmopolitizmus lényegében a nemzetközi finánctőke ideológiája. Lekicsinylően, lenézéssel és igaztalanul kezeli a lokális érdekeket, és mindent megtesz a globális elképzelések akadálytalan érvényesítéséért.

 

Ez a cikk hangvételén is tisztán látszik:

 

„kozmopolita – törzsi kötődés”

 

A kozmopolitizmus és a liberalizmus a jelenlegi gyakorlatban a világ felett tényegesen uralkodó pénzügyi körök és nagyvállalat-vezetők érdekeit szolgálja, ezt próbálja a helyi közösségek fölé rendelni. A helyenként igen kenetteljes ideológia mögött a profitszerzésnek és a hatalom megtartásának nyers, profán, az emberiség érdekeivel messzemenően ellentétes törekvései húzódnak meg.

 

A helyi közösségek identitásának és önrendelkezésének kérdése a világ mai legaktuálisabb problémája. A jelenlegi globalizációs trendek „üzleti” jellegű premisszái számára megoldhatatlan. Mivel megoldás csak az lehetne, ha a világ minden régiójában primátust kapnának az ott élő emberek nemzeti, gazdasági, kulturális és egyéb érdekei, és a döntések meghozatalában mindenütt a régió lakosságának akarata volna az első. Ezeknek a helyi régióknak az összefogása valósíthatná meg a valóban az emberiség érdekében álló globalizációt, amely kellő határok mögé szorítaná a pénz hatalmának birtokosait, és a pénz szerepét is a megfelelő szintre korlátozná.

 

Ez ma természetesen utópia, de utópia a szabad piac és a pénz szerepén alapuló globalizáció is.

 

A helyi közösségek önrendelkezésének alapja a legtöbb esetben nem lehet más, mint a hagyományokon alapuló helyi identitás, a közösség hazafisága.

 

A hazafiság a kozmopolita szemében vörös posztó. Persze, sokkal könnyebb mindenféle nyegle istázással és fóbozással rágalmazni, mint elgondolkodni valódi értelme és jelentősége felől.

 

A hazafiság nem fasizmus, hanem a nemzeti közösség akaratának kifejeződése. A közösség nemzeti és kulturális hagyományait ápolva, a maga akarata szerint, teljes belső autonómiában szeretne élni hazájában, és tiltakozik az ellen, hogy bármit bármiféle birodalmi, vagy látszat-demokratikus alapon rákényszerítsenek. Ma még számos helyi probléma (is) akadályozza világszerte a helyi nemzeti és közösségi autonómiák békés együttélésének megvalósítását. Ezeket a jelenlegi globalizációs törekvések szinte kivétel nélkül súlyosbítják.

 

Ráadásul a magyar hazafiság szerepe Európában ma már kulcsfontosságú. Nemcsak azért, mert diaszpóráink vannak gyakorlatilag az egész világban. Ezt más nemzetek is elmondhatják. Azért vagyunk Európának kulcsfontosságú népe, mert mi rendelkezünk a kontinens legnagyobb nemzeti kisebbségével, akik számos állam területén élnek, valaha egy nemzettestet alkottak, amelyet erőszakos nagyhatalmi döntés szabdalt darabokra. Ezért fokozottan érdekeltek vagyunk a nemzeti kisebbségek közötti megbékélésben, ennek az egész világ számára példát adó megszervezésében.

 

Újfajta hazafiságra van szükség. Kölcsönösen el kell fogadnunk, hogy a mi tradicionális hazánk – hagyományos hazája más népeknek is. Emelt fővel, a kölcsönösségre, egymás kultúrájának tiszteletben tartására fókuszálva. Ez a magyarság mai, valóságos feladata, és ebből a kozmopoliták láthatóan nem akarnak részt vállalni, bagatellizálnák, a szőnyeg alá söpörnék – ahogy eddig is tették minden esetben.

 

A globalizációs ideológia által a nemzeti identitás ellenében támogatott elképzelés a multikulturalizmus.

 

Ezzel kapcsolatban ma pontosan ugyanúgy kialakult a kétdimenziós közvélemény, ahogy itthon a Kádár-korszakban. Ez sokat elmond a témáról. A „szabad és független” média általában dicshimnuszokat zeng a multikulturalitásról, külföldi ismerőseinktől pedig megtudhatjuk a hétköznapi igazságot.

 

A multikultiralitás elve lényegében megbukott, de a kánon ezt csak nagyon szemérmesen meri bevallani. Amikor akad egy bátor értelmiségi, aki első kézből megírja a kendőzetlen igazságot, dühös támadások érik. A magyarországi társadalomtudományi irodalom is kritikusan szemléli a multikulturalitás fogalmát.

 

A multikulturalitás propagálását a hatalom részéről az motiválhatta, hogy a lokális tradíciók felszámolásával, vagy legalább háttérbe szorításával olyan identitás nélküli, vagy csökevényes identitású tömeg jön létre, amely a hatalomnak a hagyományos helyi közösségnél sokkal jobban ki van szolgáltatva, elemei egymással sakkban tartva könnyűszerrel kordában tarthatók. A gyakorlatban derült ki, hogy a helyzet ennél sokkal bonyolultabb és rosszabb. A szokásos „Divide et impera!” nem ilyen egyszerűen működik.

 

A multikulturalitás a gyakorlatban a harmadik világ etnikai és vallási problémáinak Európába importálását jelenti. Eredetileg az volt az ezt eredményező elhibázott bevándorlás-politika célja, hogy a nyugat-európai életmódból eredő népesség-fogyatkozást kiegyenlítse. A „gyógyszer” legalább akkora bajt okozott, mint a betegség, amire „felírták”. Nyugat-Európa országaiba olyan nagy létszámú – különösen iszlám vallású – tömegek kerültek, amelyek a többségi társadalommal ellenségesen állnak szemben. A gyakorlatban még az alapvető együttélési normák terén sem sikerült igazi kompromisszumot kialakítani. Egyes iszlám csoportok a mindennapi életben terrorizálják a többi embert, keresztényeket és ateistákat a maguk felfogása alapján „büntetnek”, volt férjek meggyilkolják elvált feleségeiket. Az incidenseknek se szeri, se száma.

 

A nyugati életmódot és szokásokat felvenni nem hajlandó csoportok rendszeresen nyomást gyakorolnak azon földijeikre, akik beilleszkedtek a nyugati társadalomba. Integrálásuk reménytelennek tűnik.

 

Ezek a csoportok továbbra is otthoni törzsi-nemzetségi értékrendjük szerint élnek, nem vesznek tudomást az őket körülvevő modern világról, annak hatásait a minimumra korlátozzák. Olyan furcsa helyzet állt elő, hogy miközben a kozmopolita arrogancia törzsi kötődésnek szidalmazza a hazafiságot, az általuk favorizált „multikulturalitás” teljesen reális törzsi kötődést akar Európára szabadítani.

 

A „multikultiralitás” eredményeképpen a mai Nyugat-Európában miniatűr válsággócok százai keletkeztek, amelyek válságos helyzetben akár polgárháborús feszültség hordozói is lehetnek.

 

A „multikulturalitás”, illetve az azt előmozdító bevándorlás-politika a modern európai társadalom-politikai legnagyobb melléfogása. Feladatát nem oldotta meg, küldetését nem teljesítette, de nehéz helyzetbe hozta a benne élőket. Különböző kultúrájú népek között a tolerancia kialakításának módja semmiképpen sem lehet a keverésük, ami kölcsönösen védekezésre kényszeríti őket.

 

Nyugat-Európa lényegében nem tudta megoldani a bevándorlással a népességfogyatkozásból eredő problémáit. Elkerülhetetlen a nyugat-európai életforma megújítása egyéni és közösségi értelemben véve egyaránt. Ennek igen sok feltétele van a gazdaságtól a kultúráig.

Önfelszámoló gazdasági viszonyok helyett a fenntartásra, a megmaradásra, a stabilizációra és a társadalmi szolidaritásra kell koncentrálni. Háttérbe kell szorulnia a versengésnek, a profitnak. Ha nem ez történik, Európa nagyon nehéz idők elé néz.

 

A jelenlegi kozmopolitizmus olyan „jövő” felé vezet, ahol a Földön csak néhány tízezer embernek lenne igazi foglalkozása, a többiek lennének a nyáj, akiket az „elit” elektronikus erőszakrendszere tart féken, és akiknek a létszámát állandóan „szabályoznák”. Az ilyen világnak a science fiction univerzumán belül kell maradnia. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a világ népei a kezükbe veszik a sorsukat. Elsőnek éppen Európa.

 

Európa békés forradalom előtt áll. A multinacionális vállalatok és nagybankok öncélú és kártékony uralma helyett Európa nemzeteinek közös önigazgatására kell a hangsúlyt helyezni, különben nincs jövő.

 

A létező szocializmus bukása után azonban a liberális szabadságjogok kiüresedése egyre nyilvánvalóbbá válik. Nyilvánvaló, hogy kiegészítésre szorulnak, mert jelenlegi formájukban csökevényesek.

 

Ideje kiszélesíteni az emberi jogok körét a következőkkel:

 

• Az emberhez méltó lakhelyhez, otthonhoz való jog
• A lakóhely háborítatlanságához való jog
• Az alapvető megélhetéshez való jog
• A munkahelyhez való jog
• Az önálló jövedelemhez való jog
• Az erőszakmentességhez való jog nem csupán fizikai értelemben
• A közösségi és a nemzeti identitáshoz való jog
• A közösségi és nemzeti identitás szabad választásának joga
• A vallási identitáshoz való jog

 

Még ez sem adná az emberi jogok teljességét. Azt nem. Messze nem, de biztosabb és emberibb életet teremthetne. Korlátozná természetesen az egyedül üdvözítő piacgazdaságot, lenyesné annak vadhajtásait, de még mindig nem volna a teljesség. A jelenleginél közelebb állna a demokrácia eszményképéhez. Az emberi jogok folyamatosan fejlődnek együtt az emberi társadalommal.

 

A Föld népeinek békés együttműködése csak a közösségi önrendelkezés teljes megvalósítása mentén történhet. Kultúrák között igen sok egyeztetésre van szükség. Közös nevezőre sohasem hozhatók, de alapvető közös etika kialakítható, amelynek azt is tisztázni kell, meddig tart a közösség belügye. Itt az emberi élet szentsége lehet a kiindulópont.

 

A lokális szempontok hangsúlyozása korántsem jelenti természetesen azt, hogy a valódi globális szempontok ne lennének fontosak. Ehhez azonban elengedhetetlen végre tisztázni, melyek is a valóban globális szempontok, amelyeknek primátust kell kapniuk.

 

Ezeket a következők mentén kell kijelölni:

 

• Az emberi élet védelme és feltétel nélküli tisztelete
• Az erőszaknak, mint ember és ember közötti kapcsolatnak feltétel nélküli elvetése
• A Földnek és erőforrásainak védelme
• A gazdaságnak az a feladata, hogy eltartsa az emberiséget, nem pedig az, hogy keveseknek profitot termeljen

 

Még ez sem minden. A folyamatos fejlődés mindig új problémákat vet majd fel, folyamatosan az alapelvek kiegészítésére lesz szükség.

 

Ennek szellemében nézem tovább az idézett cikket. Még mindig az első mondat:

 

„És ki mer ma nyíltan és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár, akinek a nemzeti hovatartozás nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”

 

Van még itt kulcsfontosságú kifejezés:

 

„, akinek a nemzeti hovatartozás nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”

 

„ akinek a nemzeti hovatartozás nem metafizikai állapot,”

 

Nincs érzelmi kötődése, nem tartja fontosnak a nemzeti hovatartozást. Ez önmagában még csak szimpla fogyatékosság. Valamit nyilván fontosabbnak tart.

 

Ez önmagában nem tisztességtelen. Nem kertel, nem alattomos. Kimondja. Csupán egyetlen fontos konklúziót szűrhetünk le belőle: a magyarsággal, a magyar értékekkel kapcsolatban a véleménye számunkra nem lehet releváns. Ezzel kapcsolatban sohasem hallgathatunk rá, mert a számára nem fontosak a magyar nemzeti értékek, és mi sem vagyunk azok.

 

Sok minden másban fontos lehet a kozmopolita véleménye, szakértelme, de a haza és a nemzeti értékek ügyében ne hallgassunk rá. Nem érez velünk, nem fontosak neki az értékeink – nem is tartja őket értékeknek. A kozmopolita mindig úgy érzi, ő nem engedhet – pedig nagyon is sokat kellene engednie egy értelmes konszenzus érdekében. A kozmopolita általában világlátott, számos nemzetközi kapcsolattal rendelkezik. Ennek tudatában úgy véli, okosabb, műveltebb, tájékozottabb, mint az itthoni „bennszülöttek”. Mindent mindig „jobban tud”, meg van győződve róla, hogy nálunk jobban érti, hogy igazából mire is van szükségünk.

 

Ezért teljes erkölcsi ártatlansággal kényszerítene ránk olyasmiket is, amelyek itt Magyarországon lehetetlen helyzetet teremtenének, és veszélyeztetnék a hétköznapi otthonosság érzetét. Amelyek súlyos és fontos nemzeti érdekeket sértenek. A kozmopolita sohasem fogja megérteni, hogy intézkedései miért váltanak ki ellenszenvet, nem érti a magyarok motivációit, valami bennszülött beszűkültségnek értelmezi, a jogos kifogásokat is félresöpri.

 

• Mit sírnak?
• Miért nem alkalmazkodnak?
• Majd megszokják!
• Miért nem mennek külföldre?

 

A kozmopolita kíméletlenül és könyörtelenül erőltetné ránk a saját rögeszméit. Bárhol és bármikor. Volt már erre példa nem egyszer.

 

Érdekes módon mások nemzeti érdekeire több tekintettel van. A hazai nem számít. Abban benne él, és azt ő amúgy is „jobban tudja”. Nem érdeklik az ellenvetések. Ha a multikulturalitás a vesszőparipája, hatalom van a kezében és lehetősége adódik, akár egymillió mohamedánt is az országba telepítene a minimális feltételek megteremtése nélkül, olyan belpolitikai problémagócot teremtve, amilyenről legfeljebb rémálmainkban hallottunk, és roppant elégedett volna. Sikernek könyvelné el. Akinek nem tetszik, az „rasszista”, meg „xenofób”. Ez ilyen egyszerű – el is van intézve. 

 

A kozmopolita a nemzeti értékeket, szempontokat felesleges nyűgnek tekinti, és félresöpri őket. Végig sem gondolja. Ezek csak „törzsi szempontok”.

 

Az idézet világosan beszél. Ki is küszöböli az esetleges félreértéseket:

 

„nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”

 

Ami nem a legfontosabb, az esetleg másodrangú. Harmadrangú. Tizedrangú. Vagy annál is alacsonyabb rendű.

 

A kozmopolitizmus képviselője világosan közli velünk, hogy értékszempontjai között a magyar néphez való tartozás értéke a számára csekély.

 

Félreértés ne essék: ez nem hazaárulás. Ne tekintsük annak, ne szemléljük indulattal. A kozmopolita sohasem érzett velünk igazi közösséget, el sem árulhatja azt. Számára a magyarsághoz való tartozás csak a személyes identitás egyik, és nem is a legfontosabb külsődleges eleme.

 

Érdekes tovább is.

 

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

 

Jelentős részben emiatt a mondat miatt szemeltem ki az idézetet. Szinte minden jelentős mozzanatát tartalmazza hazai kozmopolitáink önjellemzésének. Egy magyarországi kozmopolita szinte mániákus őszinteségi rohamában fogant kijelentés, valóságos vallomás. Érdemes elemeire bontani.

 

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le”

 

A „patriotizmusát” kifejezés ne zavarjon bennünket, a kozmopolita valóban őszintén patriótának tekinti magát – a „hazafi” szót lehetőleg kínosan kerüli – de csak a maga módján. Ezt a „módot” kell e fenti idézet alapján értelmeznem.

 

Nézzük még egyszer:

 

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le”

 

A látszólag igen fennkölt megfogalmazásból fanyarul vigyorog ránk a kozmopolita „hazafiságának” igazi értelme.

 

Olyan „patriotizmus” tehát, amely nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, ered. Magyarán: nem abból, hogy az illető magyar.

 

Ugyan, miféle „patriotizmus” lehet ez?

 

Nézzük a kifejezéseket:

 

• „vérségi kapcsolat”
• „törzsi kötődés”

 

Mindkettő erősen hangsúlyozottan pejoratív akar leni, hogy annál nagyobb legyen a kontraszt az ellenpólussal, „az állampolgárság eszméjével”.

 

Már itt is érezni lehet, hogy ebben a megfogalmazásban valami nem igaz. Érdemes azonban mélyebben vizsgálni.

 

Egyenként:

 

• Vérségi kapcsolat

 

Mintha a magyarsághoz való tartozás rokonság kérdése volna. Erről persze azonnal a nepotizmus, vagy az elvtelen rokonpártolás egyéb válfajai jutnak az eszünkbe. Erről pedig a mai közvélemény nagyon világosan gondolkodik. Mindenki számára magától értetődően a legfontosabb közösség a család. A családtagok segítése, támogatása az emberek szemében tisztességes elvárt viselkedés – de csak egy bizonyos pontig. A mindennapi megélhetés, illetve az azzal összefüggő események, költségek szintjéig. Azon túl nem tisztességes. Ha valaki a rokonait elvtelenül és meg nem érdemelten magas pozíciókhoz, vagy érdemtelen jövedelemhez juttatja, a nepotizmus vétségében bűnös.

 

Talán innen fúj a szél. A cikk írója (talán szándékosan) összetéveszti a nemzethez való tartozást a nepotizmussal, hogy előbbi értékét lefokozza. Ez nem nagyon eredeti és nem is ötletes. Könnyen át lehet látni rajta.

 

• Törzsi kötődés

 

Ez nemcsak igaztalan, felettébb ostoba kitétel is. Ha a szerző csak vázlatosan ismeri a magyar nép múltját, akkor sem gondolhatja komolyan ezt a minősítését. Véleményem szerint nem is gondolja, csak verbálisan igyekszik minél jobban lefokozni a magyarsághoz való tartozás értékét.

 

Más kérdés, hogy éppen a kozmopoliták azok, akik törzsi körülményeket honosítanának meg Magyarországon – ahogy fentebb már szóltam róla.

 

• „vérségi kapcsolat”
• „törzsi kötődés”

 

Együtt azért a két kifejezés igen sokat mond. A szerzőnek láthatóan fogalma sincs róla, mi a hazafiság. Kívülről és ellenszenvvel szemléli.

 

Mi van helyette?

 

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le”

 

Itt van tehát a „törzsi kötődés” és egyebek ellenpólusa:

 

„hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le”

 

Ez micsoda?

 

Látszólag fennkölt. Gyanúsan az.

 

Ugyan mi lehet „az állampolgárság eszméje” amely a szövegkohézió szerint „magasabb rendű”, mint a magyar hazafiság?

 

Tüstént világosabbá válik, ha a teljes mondatot nézzük:

 

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

 

Hogy is van ez?

 

„amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

 

Politikai közösséget?

 

Hogy’ kerül ide a politika? Érdemes ezt végiggondolni.

 

Nagyon rossz hírem van a szerző elveinek „fennköltsége” tekintetében.

 

Mi az, hogy „nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”?

 

Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adjak, előbb fel kell tennem két másik kérdést:

 

• Mit jelent a tradicionális magyar hazafiság?
• Ez ma mennyire időszerű?

 

A magyar hazafiság lényegét reformkori nagyjaink fogalmazták meg. Legelőször – máig ható érvénnyel, talán Kölcsey Ferenc. Érdemes idézni:

 

„E szóban - haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált.”[1]

 

Ma talán másképpen fogalmaznánk, talán kevesebb pátosszal – lentebb majd erről is. A pátosz azért nem kopott, csak a közben eltelt idők hamis visszhangjaitól lett rekedtesebb.

 

„Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk.”[2]

 

Igen, a tiszta hazaszeretetet voltaképpen ritkaság, a hazaszeretetre való verbális hivatkozás a gyakoribb. Ez már akkor sem volt másképpen.

 

Kölcseynek is rossz véleménye volt a kozmopolitizmusról:

 

„Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.”[3]

 

Kár, hogy nem gondolta tovább.

 

A hazaszeretet kötelezettség. Ezzel teljesen tisztában voltak, sokkal inkább, mint a mi generációnk sok tagja. Azzal is, hogy a hazához tartozni nem is kevés kötelemmel jár:

 

„Ki gyermeket nevel, az a hon iránt szent kötelességet teljesít.”

 

A tisztánlátás végett még egy közismert idézet, szerzője Jókai Mór:

 

„A haza nem oszt ajándékokat, a haza áldozatokat követel.”

 

Az utóbbi különösen fontos. A reformkor legjobb gondolkodói nagyon is tudták, hogy a haza nem pottyan az ölünkbe, nekünk kell gondoskodnunk róla, szolgálnunk ezerféleképpen. A haza a miénk, és – mi magunk vagyunk a haza. Bőven lehetne még idézni másoktól is.

 

Ezeket előrevetve nézem újra a cikkíró megjegyzését:

 

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

 

Ezt kell összevetnem a fentebbi idézetekkel. Már első olvasatra is üresnek tűnt, de most különösen.

 

„nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

 

Mi az értelme ennek?

 

„nem etnikai, hanem politikai”

 

Egyre világosabb. A még tisztább látás kedvéért ki kell emelnem a kulcsszót:

 

„politikai”

 

Lehull a lepel!

 

A cikk szerzője a hazafiságot politikai feltételekhez köti.

 

Mit is mond Jókai?

 

„A haza nem oszt ajándékokat, a haza áldozatokat követel.”

 

Ehhez képest? Hatalmas visszalépés.

 

„az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

 

Mit is takar ez a látszólagos fennköltség? Az ügyetlen álpátosz?

 

Éppen az ellenkezőjét annak, amit Jókai mond. A kozmopolita a „patriotizmusát” feltételekhez köti. Ha a haza”úgy viselkedik”, ahogy azt tőle elvárja, akkor esetleg hajlandó szeretni. „Ingyen” nem szereti, a haza szolgáljon rá. A haza teljesítse az ő feltételeit. Legyen neki tetsző politikai vagy gazdasági rendszer. Fontos ügyekben döntsön a haza az ő szájíze szerint. Legyen esetleg uralmon a neki tetsző párt, vagy – urambocsá’ – a neki tetsző politikus.

 

A haza gazdasági és politikai rendje pontosan olyan legyen, amilyet a kozmopolita akar. Attól jottányival se térjen el.

 

És a honfitársak? A többi magyar? Nem érdekesek. Ők csupán bennszülöttek, a véleményük nem releváns. Kénytelenek elfogadni „a jó”, legfeljebb jártatják a szájukat. Az úgyis csak „jajgatási probléma”.

 

A kozmopolita mindenkinél okosabb, és mindenkinél jobban tudja, mire van szükség. Legyen minden úgy, ahogyan ő akarja.

 

De ha nem? Ha a haza nem alkalmazkodik a kozmopolita elvárásaihoz?

 

Akkor a kozmopolita megsértődik. „Nemes erkölcsi dühében” úton-útfélen szidja, gyalázza a hazát, rossz hírét kelti mindenütt, ahol csak teheti. Mint az olyan idióta futballszurkoló, aki, ha a csapatának más az edzője, mint akit ő akar, inkább átpártol az ellenfélhez.

 

A kozmopolita „jogos” sértődöttségében helyenként igen veszélyes aknamunkát is folytathat a hazája ellen. A XX. és a XXI. században ennek számos példáját láttuk. Időnként valóban át is lépheti a hazaárulás határát, de ennek jelentőségét nem érzi. Nem is érdekli.

 

Hát a többi honfitársa? Rájuk nincs tekintettel?

 

Nincs bizony! Miért is lenne? Hiszen ők felelősek azért, hogy a dolgok nem úgy mennek, ahogy a kozmopolita akarja. Bűnhődjenek.

 

Bel-és külföldön rossz hírét kelti a kozmopolita a hazának minden lehetséges módon. Gügye versikéktől az „okos” tanulmányokig, interjúkig. A különbség csak színvonal és intelligencia kérdése, a lényeg ugyanaz. A szánalmasan rossz magyargyalázó rigmus és a „bölcs” írás, interjú értelme azonos. Mindig ad elegendő muníciót a valódi ellenség számára. A külföldi sajtó gyakran készpénznek veszi az állításait, és kozmopolitánk máris „szakértővé” fontosodik (fontoskodik).

 

Látjuk, halljuk. Csóváljuk a fejünket. Lassan megtanuljuk, nem célszerű kozmopolitáinkat a hatalom közelébe engedni.

 

Nem véletlen, hogy a legutóbb egy román író alkalmazta ránk a több ezer éve koptatott szentenciát:

 

„A magyaroknak olyan értelmiségük van, hogy nincs is szükségük ellenségre”

 

A román író tömören felmérte kozmopolitáink kártételeit. Mi tagadás – igaza van.

 

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

 

A kozmopolita a hazát annak politikai vagy gazdasági rendszerével azonosítja. Kényelmes álláspont, hiszen tüstént „felment” a hazaszeretet legelemibb formája alól is, ha nem a nekem tetsző hatalom regnál az országban.

 

A „hazaszeretet” eme változatát a Kádár-rendszer propagálta. Jókat mosolyogtunk rajta annak idején, hogy a hazafiság „modern” definíciója még Petőfit is kizárta volna a hazafiak sorából.

 

A kozmopolita úgy véli, semmiféle kötelezettsége nincs a hazájával szemben, nem tartozik a hazának, csak a haza tartozik neki. Ez kiviláglik abból a tömérdek ostobaságból, ami a fiatalok kivándorlását itthon kíséri. Az országunk beteg, leszedált nő, stb. – ha a hazánk nehéz helyzetben van, el kell hagynunk. Ennek abszurditását nem képesek felfogni.

 

A hazaszeretet definíciójához az állam politikai-gazdasági rendszere nem tartozik hozzá. Nem azért szeretem a hazámat, mert ilyen vagy olyan politikai rendszer van benne, hanem azért, mert – a hazám. Ide köt családom, múltam, jelenem, nyelvem, itt nyugszanak a szüleim, nagyszüleim, az őseim. Elődeim itt hozták létre a magyar kultúrát, itt éltek békességben, itt harcoltak és szenvedtek, győztek és veszítettek. Ennek a közösségnek vagyok a tagja. Ez ad keretet az életemnek, legfontosabb kapcsolataim ide kötnek. A magyar nemzet tagja vagyok. Magyarként a világnak ez a része az otthonom, másutt nincs keresnivalóm.

 

Külföldön megváltozik a státuszom. ott lehetek alkalmi, vagy vissza-visszatérő vendég, akit mindenütt szívesen látnak, illetve emigráns, akit sehol nem látnak szívesen. Esetleg a magyarságomról végleg lemondva lehetek bevándorló, aki egy másik nép tagjává válik, hogy majd egyszer itthon hagyott szülei, testvérei, barátai előtt szégyenkezhessen, amiért a gyermekei nem beszélnek magyarul.

 

A kozmopolita mindenhol otthon lehet, nincs hazája, csak érdekei vannak. A külföldiek sem bízhatnak jobban benne, mint a honfitársai. A kozmopolita mindig „realista”, a világot az erősebb irányítja, az élet célja pedig a mind bőségesebb fogyasztás. Ezért bárhol „otthon van”, és bárhonnan könnyedén el tud szakadni.

 

Természetesen a kozmopolita valahol sejti, hogy felfogása erkölcsi oldalról megkérdőjelezhető, ezért az álcázásnak többféle módját is ismeri. Pajzsul különféle csoportokat használhat. Ha valamiért baj éri, gyorsan fordít egyet-kettőt a köpönyegén. Nem szabad komolyan venni hangoztatott csoportidentitását – a kozmopolitának leginkább „egyéni identitása” van.

 

A kozmopoliták összetartanak. Szívesen állnak a hatalom szolgálatába. Ez nem feltétlenül kormányhatalmat jelent. Sőt. A kozmopolita a helyi kormányoknál sokkal erősebb – vagy annak tűnő – multinacionális cégeket, vagy a finánctőkét szolgálja a legszívesebben. Ideológiájának szócsöve, nemzetközi kapcsolatainak fenntartója.

 

Ma a kozmopolitizmus átjárta a magyar társadalmat. Súlyos felelősség terheli egyebek között a fiataljaink külföldre özönléséért. A fiatalok „jobb életért” jelszava sem takar egyebet, mint a több fogyasztás iránti vágyat, amelyet hitük szerint külföldön elégíthetnek ki. Hogy ez hánynak sikerül, mi vár rájuk „kint”, miféle helyzetbe kerülnek, mi lesz a további sorsuk – más lapra tartozik.

 

A nemzet fogalmával szemben a kozmopolita teljesen tanácstalan. Nem is érti, hogy mit jelent, vagy csak kelletlenül legyint rá. Nem valami alapvető rosszindulat miatt nem akar törődni a határon túli magyarokkal, hanem azért, mert az ő szűk világképében a fogalomnak nincs értelme. Nem fér bele.

 

A határon túli magyarságot fegyveres erőszak és nagyhatalmi arrogancia csatolta idegen országokhoz. Nem menekültek el, nem vándoroltak ki, ősi lakhelyükön maradtak, és továbbra is ott laknak. A magyarság számára azonban nem vesztek el, nem lettek „külföldivé”, továbbra is a magyar nemzet részei maradtak, lakhelyük pedig továbbra is a magyar haza része.

 

Az újfajta, korszerű hazafiságnak ez egyik alaptétele lesz majd. A magyar haza nem azonos a határokkal övezett Magyarországgal, ahogy a románok, szerbek, szlovákok hazájához is hozzátartozik az itt, a mi országunkban élő szerbek, románok és szlovákok szülőföldje is. Ennek kölcsönös elismertetése új korszakot nyithat a nemzetek kapcsolatában.

 

A haza nem határok kérdése.

 

A kozmopolita ebből semmit nem ért. A kozmopolita számára a haza a határoknál véget ér, lényege pedig nem az ott élők közössége, hanem a gazdasági és politikai rendszer. Ezért a számára a határon túli magyarok mindig is csak „magyarul beszélő szerbek, románok vagy szlovákok” voltak, és azok is maradnak. Képesek egy életre megsértve lerománozni a székelyt, nem fogják fel, hogy annak magyarsága mögött igen komoly, tiszteletre méltó emberi és erkölcsi tartás, teljesítmény rejlik. Olyan, amire ők sohasem lennének képesek.

 

Ennyit a kozmopolitizmus jellemzőiről. Mai médiánkat jelentős részben uralja, ami a hétköznapi kommunikációban sok zavart okoz.

 

Ennél is lényegesebb, hogy a kánon teljesen kozmopolita. A hozzá csatlakozóktól is kimondva-kimondatlanul a kozmopolitizmust, illetve az ahhoz való alkalmazkodást várja el.

 

A kozmopolitizmus magát „felvilágosultnak” érzi – pedig csak felelőtlen. Higgadtnak, pedig csak értetlen. Széles látókörűnek, pedig csak közömbös.

 

Szépen illusztrálja mindezt az idézet további része:

 

„Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

 

Érdemes ezt is további részekre bontani, újabb adalékokat szolgáltat a kozmopolita természetrajzához.

 

„Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható.”

 

Hm…

 

„Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók,”

 

A „nemzeti toposzok” bírálatával semmi baj sincs, sőt szükség is van rá. Meg is tették ezt már Katona Józseftől kezdve (vagy még előbb) igen sokan.

 

A „nemzeti toposzok” pejoratív kifejezés. Olyan begyökeresedett, betokosodott problémákat kell alatta érteni, amelyek zavarják a fejlődést. Elsősorban az igazságtalanság, önelégültség, az agresszivitás, figyelmetlenség, meg a rózsaszín (vagy ma inkább lila) ábrándozás forrásait. Más népeknél is vannak ilyenek. Megtalálni és felmutatni csak az tudja őket, aki igazán mélyen ismeri és szereti nemzetét.

 

Mint Ady Endre.

 

Mielőtt folytatnám, itt feltétlenül el kell mondanom, hogy szerzőnk ezt a cikkét Spiró György egy 1984-ben keletkezett versikéjének (meg más ahhoz hasonlóknak) a védelmében írta.

 

Spiró versét lentebb elemzem, de a világosság kedvéért ideteszem:

 

Spiró György:

 

Jönnek

 

Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,

füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból,

csönd van. Senki se pisszen. Alantról

kevéske hűlt költő csontujja int.

Ó, ha gyilkolni szabadna újra,

csámcsogva, hersegve szívnák a vért -

miért is? ki tudja. Trianonért? -

mered pár utcanév pici csontujja.

Ez olyan klima: itt folyton beborul,

ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen,

hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél,

és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,

hogy bebizonyitsuk:

nemcsak a szemetek tudnak magyarul.

 

1984

 

Szerzőnk tehát ennek a „költeménynek” a védelmében írja:

 

„Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

 

Hm…

 

Több, mint meglepő. A vers nem ér ennyi liberális pátoszt. A felét sem.

 

Szerzőnk szerint az idézett vers „a nemzeti toposzok bírálata”, és „iróniát” tartalmaz.

 

Iróniát?

 

• jönnek a szarból,
• nemcsak a szemetek tudnak magyarul.

 

Ez irónia volna?

 

Nemigen. Számomra inkább fésületlen indulatnak tűnik. Gyűlöletnek. A vers nagy részében – mai divatos szóhasználattal élve – gyűlöletbeszéd.

 

Vajon miért védelmezi ilyen elszántan a cikk írója?

 

• Nincs tisztában az irónia fogalmával?
• Elfogult?

 

Fel sem tételezem az elsőt. Egy hetilap munkatársáról van szó, lehetetlen, hogy ne tudja, mi az irónia. Egyértelműen elfogult a versike elkövetője javára. Miért elfogult, ha a vers gyűlöletbeszédet tartalmaz? A kozmopoliták általában nagyon érzékenyek a gyűlöletbeszédre, időnként ott is azt vélik látni, ahol nincs.

 

A válasz kiábrándító:

 

Mai hazai kozmopolitáink minden gyűlöletbeszédre kényesek és érzékenyek, kivéve arra, ami a magyarság, a magyar nemzeti értékek és a magyar hazafiság ellen irányul. A magyarság, a magyar nemzeti érték és a magyar hazafiság szabadon gyűlölhető.

 

Nem kell csodálkoznunk ezen, rímel mindarra, amit eddig elmondtam a hazai kozmopolitizmusról. Nem kell feltétlenül tisztességtelennek sem látnunk. A kozmopolitizmusnak a magyarsággal szemben aligha lehet tiszta a lelkiismerete. Gyűlölködni az szokott, aki hibásnak érzi magát.

 

A tétel könnyen igazolható. Nézzük meg Spiró „költeményének” első két sorát:

 

Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,

füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból,

 

Ha a szövegben található „mélymagyarok” helyett bármely más népet, etnikai vagy vallási közösséget jelentő többes számú főnév állna, Szerzőnk azonnal felháborodna. Nem is közölné.

 

Van még egy ok: a pavlovi kánon-reflex.

 

Ha valamelyik kanonizált szerző valamelyik írását támadás éri, a kánon tagjai azonnal a védelmükbe veszik. Akkor is, ha a támadás jogos.

 

Kirívó esetekben is – mint ez a „költemény”. A dolog azért is nevetséges, mert Spiró György, akinek nemcsak kánoni mércével mérve is számos kiváló írása van, aligha szorul rá az efféle „védelemre”. Erről majd lentebb.

 

Most érdemes újra megvizsgálni a szerző utóbbi mondatait:

 

„Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

 

Hm…

 

„a nemzeti toposzok is bírálhatók”

 

Helyre kell tenni az ordas fogalomzavart. Igen, bírálhatók. De – nem gyalázhatók. Az nem bírálat, hanem az intelligencia hiánya. Más kérdés, hogy a nemzeti toposzok és a nemzeti értékek aligha tartoznak egy dimenzióba. Az itteni felsorolás ilyet akar sejtetni, feltételezem, csak figyelmetlenségből.

 

„a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők”

 

Ez azonban már más lapra tartozik. Voltaképpen a cikkből idézett szövegben leginkább itt lóg ki a lóláb. Mi az, hogy az érték megkérdőjelezhető?

 

Hogyan is lehetne megkérdőjelezni az értéket? Az érték – érték.

 

Akadnak persze hamis értékek, ilyesmi minden korban bekerül a szekér saroglyájába, és értéknek mutatja magát. Ezt viszont nemcsak lehet, meg is kell kérdőjelezni. Ezt tette egyebek között a magyar költészetben Ady előtt helyenként már Petőfi is, a közirodalomban pedig igen sokan. A nemzeti elfogultság újra meg újra visszatér, és mindig megpróbálja elhomályosítani a tisztánlátást.

 

Meg kell azonban mondani, mit tekintünk hamis értéknek, álértéknek, és le is kell leplezni.

 

Csak az álérték az, ami megkérdőjelezhető a valódi érték soha. Itt pedig nem arról van szó, hogy valami értékként szereplő dologról bebizonyosodik az értéktelensége, itt értéket akar megkérdőjelezni tisztelt szerzőnk. Hát nem. Értéket nem lehet megkérdőjelezni. Talán csak elszólás? Elszólásnak igen ostoba elszólás.

 

Sajnos létezik olyan alapállás, amelyből a nemzeti érték könnyedén megkérdőjelezhető. Két ilyen is van:

 

• Ellenséges soviniszta nézőpont
• A nemzet gyűlöletének nézőpontja

 

Egyiket sem tételezem fel a Szerzőről.

 

„, a nemzeti pátosz is kigúnyolható”

 

Itt ugyanaz a helyzet, csak nehezebben érhető tetten.

 

Kevés nyelvi eszköz van, amit a közelmúltban annyira üldöztek volna, mint a pátoszt. Ennek kezdetben az volt az (érthető) oka, hogy a korábbi korszakok közélete a mindennapi használatban nagyon is elkoptatta az álpátoszt. Erre term