Vén Muskétás

TIZENNYOLCADIK RÉSZ

„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”

Sürgős parancs!

Minden egységnek!

Elrendelem azonnal hatállyal a Budapesti Rendőr Főkapitányság alárendeltségébe tartozó XY rendőr százados, illetve az alárendeltségébe tartozó összes kommandós letartóztatását és előállítását, illetve – ha ez nem megvalósítható – a likvidálásukat!

XY rendőr százados megtagadta a parancsot, és elárulta a demokratikus magyar államrendet. Megtagadta, hogy tüzet nyisson a demokratikus államrendet veszélyeztető, állami közintézményekre támadó lázadó bandákra, ráadásul alárendeltjeivel lefegyvereztette azt a menekültekből toborzott szakaszt, amelyik hajlandó lett volna a magyar demokrácia védelmében a fegyvereit használni. A menekültekből toborzott katonákat XY százados alárendeltjei helyenként igen durván bántalmazták.

XY rendőr százados és minden alárendeltje lázadónak, felforgatónak, a demokratikus magyar államrend ellenségének minősül. Minden egységnek ezennel megparancsolom, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel igyekezzék őket lefegyverezni, vagy megsemmisíteni.

Egyúttal mindenkit figyelmeztetek: XY százados és emberei különlegesen képzett és rendkívül veszélyes hivatásos katonák. Ellenük csak a legerélyesebb fellépés segíthet.

Fegyverhasználat javallott!

Országos rendőrfőkapitány

Részlet Kolozsvári Zoltán Az eltiport ország című regényes önéletrajzából

Ahogy hazaértem, Omárt és anyámat a televízió előtt találtam. Csillogott a szemük.

• Felébredt a néped, kölyök! – mosolygott rám líbiai nevelőapám.

Magyar Televízió

M1

2015. október 6.

17 00

Kedves nézőink!

Adásunk bizonytalan ideig szünetel.

A kellemetlenségért szíves elnézésüket kérjük!

Khaled ibn Selim Mustafa Farakh az Iszlám Állam veteránja visszaemlékezéséből:

(Az Iszlám Világarchívumból)

Budapesten leírhatatlan volt a káosz. Régi iraki ismerősömet teljes kétségbeesésben találtam.

• Khaled testvérem, nagy baj van itt! Mindannyian halálos veszedelemben vagyunk.

Vállat vontam.

• Az iszlám néha áldozatokat követel. Insallah.

Az ostoba fickó szeme elkerekedett.

• Nem tudod, mit beszélsz, Khaled testvérem. Allah bocsássa meg neked! A magyarok fel fognak lázadni. Talán még ma, de lehet, hogy holnap. Viszont holnapután egészen biztosan.
• Nekünk ehhez mi közünk?

Egy teljes percig pislogott rám. Aztán kitört.

• Khaled testvérem, Allah megzavarta az értelmedet! Ezek az emberek itt gyűlölnek bennünket! Bármelyik pillanatban kirobbanhat a harc! Mindannyiunkat halomra fognak lőni! Temetetlenül fogunk heverni ebben az átkozott idegen országban!
• Félted az életedet?
• Féltem hát! Tégy már valamit, te kutya!

Vállat vontam.

• Miért tennék érted bármit is? Tégy magadért, amit akarsz!

Faképnél hagytam. Kígyót-békát kiabált utánam.

Ibrahim sejk már nehezebb eset volt.

Reggel ott ült az ágyamon. Felugrottam, mint akit kakas csípett meg.

Október hatodikát mutatott a naptár. Ennek akkor reggel még nem tulajdonítottunk jelentőséget.

Folytatása következik.

KÉTSZÁZNEGYVENHATODIK RÉSZ

Ilyen értelemben kellene tovább hömpölyögnie a versnek.

Helyette:

„Ha nyelvvel és ha felesel,
ha Cola Light, ha langy melasz,
ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,
ha egyfogaddal megeszel,
a nyammogásod is vigasz,
ha fel-feldobott kő leszel,
ha óvatlan vagy épp ravasz,
és mondjuk puff, és rámesel,
hazám, hazám, te Mol, te Shell,
te szép aranykalászvegasz,
tiéd vagyok, bármit teszel,
tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

Helyette bizony ez a híg szóáradat következik.

Nézzük részleteiben:

„Ha nyelvvel és ha felesel,”

Szándékos elírás lehet a „nyelvvel” a „nyelvel” helyett? Igazából kevés a jelentősége, a sor lényegében nem szól semmiről.

„Ha nyelvvel és ha felesel,

A legjobb esetben is önmagát ismétli.

„Ha nyelvvel és ha felesel,

Innentől a vers tömény formatúltengés. Játszadozás.

„Ha nyelvvel és ha felesel,

Ha a szónokra vonatkoztatjuk, akkor is logikai bukfencet állapíthatunk meg. kivel felesel a szónok? Eddig nem volt arról szó, hogy valakivel vitázna. Eddig szónokolt, „ordibált”.

A Költő úgy változtatta meg a vers szituációját, hogy talán még maga se vette észre.

Tovább:

„ha Cola Light, ha langy melasz,”

Jönnek a közhelyek tömött sorban.

„ha Cola Light, ha langy melasz,”

A Coca Cola fél évszázada a modern irodalom legkedveltebb közhelyei közé tartozik, képletesen szólva már rojtosra rágták. A Cola Light manapság divatos, a globalizáció egyik jelképe.

A „langy melasz” szembeállítása a Cola Light-al tagadhatatlanul szellemes, de önmagában még nem koncepciózus.

„ha pótkávé, mit teleszel”

Megint a rím van domináns helyzetben:

„ – felesel

• teleszel”

Ráadásul ismét egy teljesen funkció nélküli enjambement. Más oka nincs, csak az, hogy a „teleszel” sorvégi rímelő helyzetbe kerüljön.

„ha pótkávé, mit teleszel”

Voltaképpen ez is banalitás.

„ha pótkávé, mit teleszel”

Cola Light, langy melasz pótkávé…

Az italok sajátos kollekciója. Ha nagyon akarjuk, ebbe természetesen „bele lehet érteni” bármilyen társadalmi vonatkozást, az italok jelképezhetnek egy-egy társadalmi réteget. Lehet érvelni mellette is, ellene is, de nem szeretnék ebbe belemenni, mert az ilyesmit közönséges belemagyarázásnak tartom. A vers nem támogatja.

„ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,”

Hát ezzel a sorpárral így mit kezdjünk?

„ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,”

Lehet ez konkrét helyzetre való emlékezés is, puszta fantázia is.

Csakhogy…

„ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,”

Hogyan kapcsolódik ez előzőekhez?

„ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,”

A legújabb kori költészetnek van az ilyesmire egy bűvös szava: asszociáció. Ha meg a vers végképp a halandzsa sötét susnyás vidékére téved, meg is fejelik egy jelzővel: szabad asszociáció.

Csakhogy…

Az értelmetlen szöveghalmaznak semmi köze a lírai költészethez, akárhány „tudós” dolgozat is bizonygatja ennek ellenkezőjét. Lírai költészet ott létezik, ahol Költő, mű és közönség egymásra talál. Az olvasatlan vers nem lesz a valódi líra része, akárhány díjat is kapott érte a szerzője.

A valódi asszociáció fokozott alkotói felelősséget igényel. A Költő ilyenkor részben némileg szabadabban kezeli saját tudatvilágát, ugyanakkor azonban meg is teremti a közönség számára a részvétel lehetőségét.

A magyar lírában erre József Attila a legjobb példa. Számos alkalommal él az asszociáció eszközével, de minden esetben hidat épít hozzá az olvasónak.

Hát itt?

Hogy fest a megelőző és a követő sorokkal együtt?

„Ha nyelvvel és ha felesel,
ha Cola Light, ha langy melasz,
ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,
ha egyfogaddal megeszel,
a nyammogásod is vigasz,”

A zavar nem szintaktikai szinten jelentkezik. Egyszerű felsorolás, amit nem igazán a tartalom szervez, hanem – megint a rímek.

„ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,”

A kenyérrel teleszelt pótkávé sajátos fogás lehet, de ez mellékes kérdés. De gustibus non est disputandum.

Van azonban itt egyéb is.

„nénikém tavasz,”

A magyarban ez így vaskos nyelvhelyességi hiba.

Mit akar mondani? Két lehetőség is van.

1. A Költő „elfelejtette kiírni” a határozóragot.

Ebben az esetben „nénikém tavasszal” lenne a helyes megfejtés. Ebben az esetben súlyos, értelemzavaró nyelvhelyességi hiba.

1. A magyarban szokatlan jelzős szerkezet akar lenni.

„Tavasz nénikém”

A latin vagy a francia nyelvben ez teljesen szabályszerű jelzős szerkezet volna. A magyarban azonban nem. Ebben az esetben is súlyos értelemzavaró nyelvi hiba.

Mindkét lehetőség a nyelvhelyességi hiba zsákutcájába torkollik.

Ilyenkor szokta a kánon kórusa azt dalolni, hogy a költő „nyelvteremtő”, meg „nyelvi újító”, aki „jelentésteremtő nyelvet” alkalmaz.

Ez persze lárifári – a halandzsa akkor is halandzsa marad, ha díszszegélyes keretbe foglaljuk. A költő – minden költ mindenkor – valóban „nyelvteremtő”, de a nyelvteremtés sohasem azonos a nyelv rombolásával.

Caesar non supra lingua…

„kenyérrel nénikém tavasz,”

Így persze közönséges halandzsa, de a Költő nem hibáztatható. Ha a nyelvhelyességi hibáit rendszeresen ötletességnek és szójátéknak titulálják, nyilvánvalóan vérszemet kap. Szokta valaki bírálni az ilyen „ötleteit”?

Bármit leírhat, elvtelen hozsanna kíséri.

Ha Ubulka mond ilyet, a tanító néni helyre teszi, esetleg még egy kokit is kap otthon apucitól.

Hát a Költő?

Neki mindent szabad… Amit tesz, leír – zseniális..

Sokadszorra lepleződik le a művészet hivatali elméletének abszolút használhatatlansága és a kánon elvtelensége…

„kenyérrel nénikém tavasz,”

Nehogy azt képzeljük ám, hogy a halandzsa a költészetet minősíti. Még csak nem is a Költőt. Egyedül a kánont, amely azon erőlködik, hogy „beemelje” a lírai értékek közé.

Folytatása következik.

Drága Gyöngyöm,
Anikóm,
Szeress, amíg élek,
Ameddig Veled élhetek,
Szép marad
Az Élet.

Én Neked - Te nekem...
Ezt úgy hívják:
Szerelem...

A Szerelem
Isten adománya;
Aki nem hisz benne,
Soha meg nem kapja,
Bárhogy kívánja...

Feleségem,
Édesem,
Drága kicsi Társam!
Nem hinném, hogy szerencsésebb
Ember akad nálam.

A percek tűnnek,
Illannak az évek,
Homályosodnak az emlékek,
És fényképek
Galériája őrzi
Időszámításunk kezdeteit.

A vén Idő korosodik,
Recseg,
Anyányi lett már
Mindkét csöpp gyerek....

Mi megálltunk,
Csak az idő szalad,
Isten kegyelme rajtam -
Általad.

Drága Gyöngyöm,
Anikóm,
Szeress, amíg élek,
Ameddig Veled élhetek,
Szép marad
Az Élet.

NEGYVENHARMADIK RÉSZ

Minden mozdulat kín volt, lélegzetvételnyi pihenés sem akadt.

Minden újabb háztömb újabb nehézség, újabb kockázat. Minden utcasarok a halál birodalma, ahol újabb rettentő veszélyek leselkedtek. Mindent ellepő fekete áradat, romok és halottak mindenütt. Ilyen képet nyújtott Asztlant fővárosa.

Jócskán benne jártunk a délutánban, mire sikerült a kikötő mögött emelkedő szelíd dombhátra felvergődnöm. Nem volt ez olyan magas, mint a parti sziklák, de egyelőre nem érte el az ár. A girbegurba utcácskáknak és szeszélyesen egymásra hajigált házikóknak eme festői tömkelege még csaknem érintetlen volt a vésztől. Akár a béke szigete…

Akkortájt értem a dombtetőre, amikor – mintegy varázsütésre – elállt az eső. A hamuhullás is alábbhagyott, csupán lassan szállingózó, ritka pernyecsomókat vitt a csendesen fújdogáló szél. Kimerülten rogytam egy fa tövébe. Száraznak éreztem a jókora pocsolyákkal tarkított sártengert. Fejemet a reves-vizes fatörzsnek vetve nyomban lehunytam a szemem. Tudtam: ha nem kelek fel, elnyom a buzgóság. Megpróbáltam volna feltápászkodni, de csak a gondolatig jutottam el. Nyilván el is aludtam volna, de magamhoz térített a lábfejembe maró őrjítő, nem emberi fájdalom. Nyitott szemmel szorítottam össze a fogam, és gondolkodni próbáltam. Hová is igyekszem? Kit is keresek?

Ezúttal arra ébredtem, hogy fejem fölött imbolyog a fakorona. Döbbenten néztem. A többi fa és a közeli házak szintén mozogtak; lassan, ütemesen dülöngéltek jobbra-balra. Dülöngéltek? Nem. Inkább remegtek. Amerre csak néztem, rezgett-remegett a város. Finoman rázkódtak a fák, vibráltak a falak, imbolyogtak a háztetők.

Sérült lábammal mit sem törődve pattantam azonnal talpra. Mi történik itt? Miféle újabb vész fenyeget? A halálsápadt nap is ideges cikázással vibrált a fekete hamukönnyet hullató, dermedt szürke égen.

Mélyen morajló félelmetes robaj döndült fel a Szent Hegyen magasló templomváros irányából, és láttam, amint porködbe burkolózva összedőlnek a márvány fehér falú templompaloták. Könnycsepp gördült a szemem sarkába. Onnét jöttem el hajnalhasadáskor, és ott hagytam magára a Papnőt. Ebben a baljós pillanatban biztosan tudtam: Asztlant utolsó Papnője többé nem jósol és nem ad örömet senki emberfiának.

Tovább botorkáltam, utam egy kiálló sziklaperem mentén vezetett. A vizes gránitba kapaszkodva megálltam, és szétnéztem. A város felé visszatekintve elborzadtam a kietlenségtől. Talán azért, mert élő embert nem láttam sehol. Balra roppant tó fekete víztükrén akadt meg a tekintetem: tegnap még nagy testgyakorlótér volt a helyén. A városra többé nem lehetett ráismerni.

Ha a városban teremtett lelket sem láttam, annál több embert fedezhettem fel, ha előre tekintettem – a tengerpart és a kikötő irányába. A rakpartokon, mólókon, meg a parti szirtek lábánál tengernyi embertömeg hullámzott – valósággal lidérces sokaság. Hatalmas, szorongó csődület, mérhetetlen hangyaboly vidám nyüzsgés nélkül, zsibongó lárma nélkül, halálra szánt komorságban. A kétségbeesés fekete felhőjeként, mint gyéren szállingózó, ítéletnapi fekete hóesés, hullt rájuk a hamu és a pernye.

Volt a látványban valami iszonyú, valami borzongató, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Nem fogtam fel, de éreztem, hogy valami nincs rendjén. Nagyon, de nagyon nincs rendjén! Percekig tartott, mire megértettem, hogy mi az. Akkor azonban égnek meredt minden hajszálam a rettenettől.

A sziklák alatt a tengerpart mélykék csíkja kezdődött. Láttam ezerszer. A rakpartok, parti sziklák, kikötői berendezések, hajók árbocerdeje, mögöttük a tenger. Oda sem kellett néznem, hogy tudjam, hol kezdődik a tenger. Mélyen belém rögződött, pedig én nem is voltam asztlanti. A kikötő, és azon túl a tenger. A kúp alakú sziklánál kezdődött a végtelen óceán.

Csakhogy – nem kezdődött. Nem kezdődött sem a kúp alakú sziklánál, sem a parti sziklák tövében, sem a hajók árbocerdeje mögött. Eltűnt a tenger!

Folytatása következik.  

HUSZONKETTEDIK RÉSZ

Danno kardot rántott oltalmazásomra, de nem volt szükség a fegyverére, mert támadóim fájdalmas görcsökben fetrengve hevertek a lábaim előtt. Takosztl úr ijedt patkánytekintettel méregetett, majd feltűnően ripők és ízléstelen modorát feladva nyájasan a sátrába invitált, frissítőkkel és étellel kínált, majd a következő szónoklatot intézte hozzám:

• Uram, te nem az vagy, akinek mondod magad! Engedd meg nekem, hogy eléd tárjam az igazságot! Asztlant kultúrája keletről származik, amit a szigeten látsz, azt mind a napkeleti bölcsesség hozta létre. Szorgos keleti munka és bölcs keleti értelem építette fel és tartotta meg az évszázadok viharaiban, keleti elmék fényének napsugara aranyozta be, és kelet szorgalmának áldott verítéke öntözte. De idetolakodtak közénk a gonosz erők pusztaságairól a nyugatiak, hogy elorozzák napkelet fiainak jogos tulajdonát és ősi földjét. Maholnap üldözni fognak bennünket a saját honunkban, és nem lesz hajlék, ahol a fejünket lehajthatjuk. Elhatároztuk tehát, hogy felkelvén fegyvert ragadunk, hogy hazánkat megtisztítsuk a becstelen és dologtalan söpredéktől, mert itt csak a tiszta vérű keletieknek van joguk élni és dirigálni. A trón pedig az uralkodóház keleti ágát illeti! A nyugatiak haljanak meg, távozzanak el, vagy végezzék, amire természettől fogva rendeltettek, az alantas rabszolgamunkát!
• Egyet elfelejtesz, Takosztl – mondtam csendesen. – a Nap a nyugatiak számára is ugyanúgy ragyog.
• Nem igaz! – bőgte. – a Nap keleten kel, és mihelyt a nyugatiakat meglátja, eltakarja orcáját, és leszáll bánatában a tenger mélyére!

A gyilkos ostobaság eme szellemi útonállóvá züllött emberszörnyetegéhez nem volt mondanivalóm. Értelme palástját saját bűnös kezeivel szaggatja toprongyossá, aki nem képes megérteni, hogy egy nép sem alábbvaló a többinél, és olyan sincs, aki másoknál különb lenne.

Másodjára bizonyos Tavesztl urat kerestük fel, aki a sziget nyugati feléről jött, és állandóan az építkezésen sündörgött. Marcona férfiak vették körül látszólag fegyvertelenül, de éberen vigyázva. Mindannyian a keleti tartomány jelvényét viselték.

• Sürgős beszédem van veled, uram!

Dölyfös elutasítás volt a felelet.

• Semmi dolgom egy közönséges építőmesterrel, aki ráadásul fekete bőrű kutya, és rabszolgának született! Minden baj okai az alacsonyrendű idegenek!

Nem hátráltam meg az alávaló ember elől.

• Silány csapszéki locsogás és ebugatás helyett igaz szót váltani jöttem hozzád, uram!

Türelmetlenül intett, mire a csirkefogói rám vetették magukat.

Danno kardot rántott oltalmazásomra, de nem volt szükség a fegyverére, mert támadóim fájdalmas görcsökben fetrengve hevertek a lábaim előtt. Tavesztl úr ijedt patkánytekintettel méregetett, majd feltűnően ripők és ízléstelen modorát feladva nyájasan a sátrába invitált, frissítőkkel és étellel kínált, majd a következő szónoklatot intézte hozzám:

• Uram, te nem az vagy, akinek mondod magad! Engedd meg nekem, hogy eléd tárjam az igazságot! Asztlant kultúrája nyugatról származik, amit a szigeten látsz, azt mind a napnyugati bölcsesség hozta létre. Szorgos nyugati munka és bölcs nyugati értelem építette fel és tartotta meg az évszázadok viharaiban, nyugati elmék fényének napsugara aranyozta be, és nyugat szorgalmának áldott verítéke öntözte. De idetolakodtak közénk a gonosz erők pusztaságairól a keletiek, hogy elorozzák napnyugat fiainak jogos tulajdonát és ősi földjét. Maholnap üldözni fognak bennünket a saját honunkban, és nem lesz hajlék, ahol a fejünket lehajthatjuk. Elhatároztuk tehát, hogy felkelvén fegyvert ragadunk, hogy hazánkat megtisztítsuk a becstelen és dologtalan söpredéktől, mert itt csak a tiszta vérű nyugatiaknak van joguk élni és dirigálni. A trón pedig az uralkodóház nyugati ágát illeti! A keletiek haljanak meg, távozzanak el, vagy végezzék, amire természettől fogva rendeltettek, az alantas rabszolgamunkát!
• Egyet elfelejtesz, Tavesztl – mondtam csendesen. – a Nap a keletiek számára is ugyanúgy ragyog.
• Nem igaz! – bőgte. – A Nap minden áldott nap, mihelyt a keletieket meglátja, hozzánk menekül, hogy igaz emberek között pihenhessen meg!

A gyilkos ostobaság eme szellemi útonállóvá züllött emberszörnyetegéhez nem volt mondanivalóm. Értelme palástját saját bűnös kezeivel szaggatja toprongyossá, aki nem képes megérteni, hogy egy nép sem alábbvaló a többinél, és olyan sincs, aki másoknál különb lenne.

• Mondd, Danno – fordultam testőrömhöz. – te keletről származol, vagy nyugatról?
• Keleten születtem, de nyugaton neveltek fel, uram.
• Azt még értem – tépelődtem. – hogy egyazon útszéli ostobaság ragálya terjed keleten és nyugaton, és ők egymásnak tükörképei. De mi köze ennek a Torony építéséhez?
• Éppen ez a lényeg, uram, de te nem hallgattad őket végig. A Tornyot saját magának akarja mindegyik, hogy csupán az ő hordájának maradjon végső menedék.
• De melyik építi a falakat szándékosan silányra?
• Az már megint egy más dolog, uram.

Harmadjára Danno elvezetett bizonyos Rebetelkhez. Ez a Rebetelk közönséges szolga volt, egyszerű építőmunkás, még csak nem is szabad, de fejét úgy tartotta, mint a királyok, tekintete, mint a hadak villáma, szemében tűznek fénye lobogott. Palástja szakadt, mocskos rongycafat, trónja kőrakás, jogara vakolókanál. Marcona férfiak vették körül fegyvertelenül, de kemény munkában edzett izmaik fölényes hatalma felette állt a fegyvereknek.

Folytatása következik.

SZÁZNYOLCVANKILENCEDIK RÉSZ

Nagyon is itt van már az ideje, hogy végre újra népben és nemzetben gondolkodjunk. Még azt is helyre kell hoznunk, amit a kánon uralma az elmúlt évtizedekben tönkretett és elhanyagolt.

A magyar nemzettudat darabokra esett, különféle változatai képződtek. Ugyanez a helyzet a magyar történelmi tradíciókkal is. Utóbbiak azonban életre keltek, soha ennyi ember nem foglalkozott még az országban aktív hagyományőrzéssel, mint napjainkban.

Így is van veszteség, nem is kevés. A fiatalok ezrei élnek mindenféle nemzeti identitás nélkül, vagy csökevényes identitással. Ezek egy részét óhatatlanul elveszítjük, ezek képezik a külföldre özönlő magyarok legnagyobb részét. Utóbbiak kint sem számíthatnak boldogulásra; képzetlenek, műveletlenek. Könnyen elhagyják az országot, sodródnak ide-oda. Egy töredékük majd valamikor visszatér – teljesen összezavarodva.

A magyar hazafiság újjáalakítása igen sok vitát fog eredményezni, és talán a már évtizedek óta zajlók is új szakaszba léphetnek. Ennek leginkább a magyarság eredetére, nyelvére és rokonságára vonatkozó ellentmondó nézetek közt zajló polémiák lezárást kell jelentenie. Ma még nem tudni, mi lesz ezek eredménye, de gyanítható, hogy a mára dogmatikussá vált hivatalos akadémiai tanításokra számos komoly korrekció vár.

Következzék a többi kérdés:

• Valóban annyi az értelmiségi feladata, hogy a nyugatot csodálja, és kóvályogjon értelmes cél nélkül a világban, esetleg hagyja itt tömegesen az országot?

Nem hinném. Az értelmiségnek mindenkor feladata van, fel kell karolnia a saját népét, és azon kell működnie, hogy minél békésebb és gyümölcsözőbb kapcsolatban élhessen a népe a többi néppel. Védenie kell a népe jogait, életét hagyományait, dolgoznia kell népe jövőjének érdekében. ha nem ezt teszi, megtagadja értelmiségi létét és önmagát.

• Nincs felelősségünk Magyarországgal szemben?

Dehogy nincs. Magyarországgal szemben a felelősségünk örök és határtalan. Nem bújhatunk ki alóla, és nem is akarunk kibújni. Fentebb idéztem Jókai szállóigéjét:

„A haza nem oszt ajándékokat, a haza áldozatokat követel.”

Az áldozat ma (remélhetőleg) nem mártíromságot és lemondást jelent. Sokkal többet – és sokkal kevesebbet.

A hazának, a világnak és a jövőnek nem halálunkra, fizikai önfeláldozásunkra, hanem a boldogságunkra van szüksége. Nyugodt, higgadt életre, kiegyensúlyozott életvitelre, boldogságra – idehaza.

Arra, hogy tudjuk boldogan élni az életünket a hazában, hogy ne akarjuk rossz hírét kelteni, ne hatalmasodjon el rajtunk a sötét pesszimizmus, és ne hagyjuk el hazánkat a „jobb élet” (azaz a több fogyasztás) kedvéért.

Ez igazából nem is nehéz.

Folytatása következik.

Csak akkor maradj fenn a felszínen,

Ha az Életnek értelme lehet;

Ha fenn és lenn még ugyanaz,

Ha reményektől hangos

A Tavasz.

Ha jelszavak,

Mint mérgezett nyilak

Süvítenek, kapkodod a fejed,

És önelégült hazugok dalolnak

Pénz-istenhez profán litániát,

Tán jobb a mélyben…

Addig maradj,

Míg remélni mered,

Hogy nem fagy be a  pénz-rabszolgaságtól

Vízöntő korsója;

A pénz-uralom maga a Halál;

Annál itt lenn ezerszer több az Élet.

Amíg helytállni képes vagy,

Maradj fent,

Ha nem, a mélység vár, s az örök Béke;

Jól megleszünk a mélyben

Idelent,

Míg isten

Új Eget,

Földet

Teremt.

ÖTVENNYOLCADIK RÉSZ

Élénk viták folytak arról, hogyan is használják fel a felmentő sereget. Nádasdy Tamás nádor, a király által kinevezett főparancsnok óvatosan akart eljárni, és a diverziót javasolta.

A diverzió a magyar védelem leghatékonyabb eszközei közé tartozott. Már ekkoriban is egyre gyakrabban éltek vele, és a török hódoltság történetében mindvégig az egyik leghatásosabb fegyver maradt. Korábban már definiáltam.

Nádasdy Tamás nem akarta nyílt ütközetben kockára tenni a nagy fáradsággal összegyűjtött hadat, abban sem bízott, hogy a teljesen alkalmilag összegyűlt, egymást nem ismerő különféle taktikájú, fegyverzetű kontingensek képesek volnának együttműködni egy döntő csatában, ezért a török kézen lévő Babócsa megtámadását javasolta.

Babócsa vára jelentőségben nem mérkőzhetett Szigetvárral. A későbbiekben egy évszázadon keresztül még igen sok harcot látott, és sűrűn cserélt gazdát. Jellemző, hogy török őrsége az elkövetkezendő évszázad folyamán többször is kimenekült belőle, nem bízván abban, hogy sikerrel tarthatja. Amikor magyarok védelmezték, a török háromnapos ostrom árán vette vissza.

Babócsa jelentősége tehát nem volt Szigetváréhoz fogható. Akkor miért döntött úgy a nádor, hogy éppen ennek a várnak a megtámadásával igyekszik elvonni a budai pasa erőit Szigetvár alól?

Nagy Szulejmán könyörtelen uralkodó volt. azt képzelte, hogy ha „az iszlám serege” elfoglalt egy várat, az attól kezdve mindörökre az övé. Ezért mérhetetlenül ingerültté tette minden alkalommal, ha arról értesült, ha valahol mégis elveszített egy várat. Ilyenkor könnyen megöletett bárkit – egyébként sem becsülte valami sokra az emberi életet, mármint a mások életét.

Minden török parancsnok tisztában volt vele, hogy egy régi török vár elvesztése sokkal nagyobb vétek, mint amekkora érdem egy új elfoglalása. Igen magas rangú tiszteket is kivégeztetett emiatt Szulejmán. Tíz év múlva ugyanilyen okból jut majd ilyen sorsra az akkori budai pasa.

Nádasdy nádor tehát a diverzió mellett foglalt állást.

A palatinus javaslatával Zrínyi Miklós nem értett egyet. Neki az volt a véleménye, hogy a körülbelül tízezer főnyi sereg elegendő ahhoz, hogy Szigetvár alatt megtámadja és tönkreverje Khadim Ali pasa hadát.

Az a véleményem, hogy Zrínyinek volt igaza. Láttuk, hogy a budai pasa hadát igen vegyes harcértékű csapatok alkották, ez a sereg aligha volt képes arra, hogy meglepetést okozzon a nádor felmentő hadának. Ha nyílt harcra kerül a sor, a török ezzel a haddal verhető – amint az a későbbiek során be is bizonyosodott.

Folytatása következik.

Agymosottnak nincs hazája,

Ő a Tőke táncát járja.

Susoghat a hazai lomb;

Mást bődül a vezérkolomp.

Az “élenjáró tan” mondja;

A nép majd úgyis megszokja…

Agymosottnak nincs hazája,

Bólogat sok hazugságra.

Kozmopolita nem felel;

Ha bajt okozott – elszelel.

Rugalmas lelkiismeret

Sok árulást zsebre tehet.

Agymosottnak nincs hazája,

De van haszna, s lehet kára.

Profitvarjú károgása

Számára a Himnusz mása.

Lelke zsebébe van zárva;

Agymosottnak nincs hazája.

Mikszáthot egyszer megállította az utcán egy ismerőse. A nagy palóc azonban most nem engedte szóhoz jutni:

- Képzeld, tegnap a kávéházban találkoztam egy úrral, aki nagyon hasonlított hozzád.

Az ismerős nagy szemeket meresztett.

- Hozzám hasonlított?

- Annyira, hogy az is száz koronát akart kölcsönkérni, mint te most. Na szervusz!

Azzal faképnél hagyta.