NEGYVENHARMADIK RÉSZ
Minden mozdulat kín volt, lélegzetvételnyi pihenés sem akadt.
Minden újabb háztömb újabb nehézség, újabb kockázat. Minden utcasarok a halál birodalma, ahol újabb rettentő veszélyek leselkedtek. Mindent ellepő fekete áradat, romok és halottak mindenütt. Ilyen képet nyújtott Asztlant fővárosa.
Jócskán benne jártunk a délutánban, mire sikerült a kikötő mögött emelkedő szelíd dombhátra felvergődnöm. Nem volt ez olyan magas, mint a parti sziklák, de egyelőre nem érte el az ár. A girbegurba utcácskáknak és szeszélyesen egymásra hajigált házikóknak eme festői tömkelege még csaknem érintetlen volt a vésztől. Akár a béke szigete…
Akkortájt értem a dombtetőre, amikor – mintegy varázsütésre – elállt az eső. A hamuhullás is alábbhagyott, csupán lassan szállingózó, ritka pernyecsomókat vitt a csendesen fújdogáló szél. Kimerülten rogytam egy fa tövébe. Száraznak éreztem a jókora pocsolyákkal tarkított sártengert. Fejemet a reves-vizes fatörzsnek vetve nyomban lehunytam a szemem. Tudtam: ha nem kelek fel, elnyom a buzgóság. Megpróbáltam volna feltápászkodni, de csak a gondolatig jutottam el. Nyilván el is aludtam volna, de magamhoz térített a lábfejembe maró őrjítő, nem emberi fájdalom. Nyitott szemmel szorítottam össze a fogam, és gondolkodni próbáltam. Hová is igyekszem? Kit is keresek?
Ezúttal arra ébredtem, hogy fejem fölött imbolyog a fakorona. Döbbenten néztem. A többi fa és a közeli házak szintén mozogtak; lassan, ütemesen dülöngéltek jobbra-balra. Dülöngéltek? Nem. Inkább remegtek. Amerre csak néztem, rezgett-remegett a város. Finoman rázkódtak a fák, vibráltak a falak, imbolyogtak a háztetők.
Sérült lábammal mit sem törődve pattantam azonnal talpra. Mi történik itt? Miféle újabb vész fenyeget? A halálsápadt nap is ideges cikázással vibrált a fekete hamukönnyet hullató, dermedt szürke égen.
Mélyen morajló félelmetes robaj döndült fel a Szent Hegyen magasló templomváros irányából, és láttam, amint porködbe burkolózva összedőlnek a márvány fehér falú templompaloták. Könnycsepp gördült a szemem sarkába. Onnét jöttem el hajnalhasadáskor, és ott hagytam magára a Papnőt. Ebben a baljós pillanatban biztosan tudtam: Asztlant utolsó Papnője többé nem jósol és nem ad örömet senki emberfiának.
Tovább botorkáltam, utam egy kiálló sziklaperem mentén vezetett. A vizes gránitba kapaszkodva megálltam, és szétnéztem. A város felé visszatekintve elborzadtam a kietlenségtől. Talán azért, mert élő embert nem láttam sehol. Balra roppant tó fekete víztükrén akadt meg a tekintetem: tegnap még nagy testgyakorlótér volt a helyén. A városra többé nem lehetett ráismerni.
Ha a városban teremtett lelket sem láttam, annál több embert fedezhettem fel, ha előre tekintettem – a tengerpart és a kikötő irányába. A rakpartokon, mólókon, meg a parti szirtek lábánál tengernyi embertömeg hullámzott – valósággal lidérces sokaság. Hatalmas, szorongó csődület, mérhetetlen hangyaboly vidám nyüzsgés nélkül, zsibongó lárma nélkül, halálra szánt komorságban. A kétségbeesés fekete felhőjeként, mint gyéren szállingózó, ítéletnapi fekete hóesés, hullt rájuk a hamu és a pernye.
Volt a látványban valami iszonyú, valami borzongató, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Nem fogtam fel, de éreztem, hogy valami nincs rendjén. Nagyon, de nagyon nincs rendjén! Percekig tartott, mire megértettem, hogy mi az. Akkor azonban égnek meredt minden hajszálam a rettenettől.
A sziklák alatt a tengerpart mélykék csíkja kezdődött. Láttam ezerszer. A rakpartok, parti sziklák, kikötői berendezések, hajók árbocerdeje, mögöttük a tenger. Oda sem kellett néznem, hogy tudjam, hol kezdődik a tenger. Mélyen belém rögződött, pedig én nem is voltam asztlanti. A kikötő, és azon túl a tenger. A kúp alakú sziklánál kezdődött a végtelen óceán.
Csakhogy – nem kezdődött. Nem kezdődött sem a kúp alakú sziklánál, sem a parti sziklák tövében, sem a hajók árbocerdeje mögött. Eltűnt a tenger!
Folytatása következik.
