SZÁZTIZENHETEDIK RÉSZ
Mielőtt továbblépnék, gyorsan meg kell jegyeznem, itt most nem foglalkoznék azzal, mit nem tekintek valódi lírának. A jelenlegi kanonizált költészet önigazolásával, érvrendszerével alább néznék szembe, a vele való polémiára a tanulmányom egy későbbi szakaszában kerítek sort.
Azt is előre kell bocsátanom, hogy nem tekintem lírai érdekű szövegnek a halandzsa semmilyen válfaját, és a lírai minőség megítélésénél nem tulajdonítok jelentőséget egyetlen lírán kívüli tényezőnek sem; a lírai minőségnek nem igazolása sem a megjelenések száma, sem a díjak, sem pedig a „tudós” értekezések mennyisége. Semmi sem teszi a lírát nemes lírává, ha maga nem.
A líra a nyelv művészetének azon válfaja, amely a belső emberi tartalmak képviseletét, szavakba öntését a személyiség oldaláról vállalja fel, és a személyes nézőponton keresztül a közösséggel folytatott szellemi, erkölcsi, érzelmi interakciók segítségével egyetemessé tágítja az emberi személyességet. Tárgya ennek megfelelően a nyilvános személyesség.
A líra a nyelvi közösség – és ezen keresztül az egész emberiség – erkölcsi és érzelmi fennmaradását, magára találását, túlélését, fejlődését szolgálja.
A líra mindenkor az adott kornak megfelelően fogalmazza újra az emberi élet legfontosabb kérdéseit.
De ezzel még mindig nem merítettem ki a költő felelősségét.
Folytatása következik.
