TIZENKILENCEDIK RÉSZ
Túlságosan sokat vártam tőle, nem tudtam hát álmélkodni rajta. Kétségtelenül gigászi volt, tagadhatatlanul hatalmas, de valahogy mégis eltörpült Asztlant népének egyéb építményei mellett. Hasznosságában mindenképpen, de talán még méreteiben is.
Formája pedig volt napfénycsalogató sárgaréz fényében fürdő, kerek falú kőpánt, amely a szélvájta sziklacsipkéjű hegyek csupasz gránitvállát koronázta. Eme talapzat valami harminc-negyvenlábnyira emelkedett a csúcsok fölé. A rajta heverő második, lépcsőzetesen keskenyebb kőgyűrű építését alig kezdték még el. Még a távolból latolgatni próbáltam magamban: ugyan hány kőgyűrűt tehetünk még a tetejére? Ötnél többet semmiképpen sem célszerű, de ha minden építészeti bölcsességnek fittyet hányunk, akkor sem építhetünk rá, legfeljebb hetet. Hol van ez a tengerek mélységéhez, vagy az egek magasságához? Bizony nem volt ez menedékhely, csupán elegáns kőkilátó a vész szemlélésére.
Lassan kivehetővé vált az építkezésen fáradozó munkások nyüzsgő-mozgó sokezres serege. Hangyavárat építő, szorgos kis kétlábúak. Mennyi veríték, mennyi könny folyik el itt hiába! Értelme csak annyi, mintha szalmaszálat vetnénk a tombolva habzó áradat útjába, vagy pányvakötéllel akarnánk a múltat visszahúzni.
A meredek kaptató miatt a szekér tovább nem haladhatott. Ki kellett szállnom, hogy utam hátralévő részét a magasba gyalog megtegyem. A Torony tövébe sziklás-kövecses, rémséges ösvények vezettek, és elborzadtam a gondolatra: az építők itt vonszolják fel a roppant építőköveket. Itt, ahol saját testét is alig bírja az ember.
Az építkezés legfőbb mesterét Palateknek hívták. Félszemű volt, középkorú és érdesen mogorva.
- Jó, hogy jössz, idegen! – szúrt belém az ép szemével. – Már hallottam rólad. Szükségem van rád, mert egyre-másra hagynak itt a mesterek. Legjobb, ha tüstént körülnézel, aztán holnap jókor reggel dologhoz látsz!
Több figyelemre nem méltatott.
Ezután két katona kísért az építkezés királyi felügyelőjéhez, Tlazork úrhoz. A tiszteletre méltó férfiú Pazar tollkoronát viselt, sátorponyva-napernyő enyhet adó árnyékában hűsölt, kellemesen langyos vízben áztatta lábait, friss gyümölcsöt és ritka édességeket majszolt, jókat kortyolva hozzá a mézízű hűsítővel telt, jókora serlegből. Jobbról és balról egy-egy kopaszra beretvált rabszolga sürgölődött mellette, távol tartván a tolakodó rovarokat. Lábainál parancsra várva hevert két anyaszült meztelen rabszolgalány. Biztonságát kéttucatnyi verítékező, állig felfegyverzett katona vigyázta.
Nem bíztam benne már az első pillanatban sem. Talán az zavart, hogy amíg mindenki más verítékezik a tomboló napsütésben, vagy nyirkosan hideg sziklaodúkban kucorog remegve, addig ez az alig harmincesztendős kegyelmes úr a szemem láttára fürdik az elképzelhető legnagyobb kényelemben. Kedves szavai ellenére láttam kétkezi munka iránti megvetését, alig titkolt, sunyi gőgjét, orrcimpa-remegtető utálkozását, amit idegenes arcom és bőröm színe keltett benne. Ilyen ember volt Tlazork úr, Asztlant királyának szeme és füle. Sehogy sem értettem, hogyan bízhatta ezt a feladatot erre az alakra a Király.
Udvarias volt velem. Frissítővel, gyümölccsel kínált, nőt ígért az ágyamba. Mindezeket finoman elhárítottam. Akkor azonban felajánlotta, hogy testőrt ad mellém, aki megvéd az orgyilkosoktól és s csőcselék dühétől. Ezt megtiszteltetésnek vettem, és nem utasítottam vissza. Pedig nem féltem sem orgyilkosoktól, sem a csőcselék dühétől. Így szegődött nyomomba a Danno nevű, herkulesi termetű katona.
A Torony alsó szintje erős alapra helyezett, vaskos falgyűrű volt, kövei jól illeszkedtek egymáshoz. Látható volt, hogy ez az építmény képes lenne sikeresen dacolni az idővel. Az éppen hogy elkezdett felső kőgyűrűről azonban mindezt nem lehetett elmondani. Némelyik szakasza kiváló volt – különösen ott, ahol Palatek személyesen irányította a munkát -, egyes részei azonban olyannyira silány kontármunkának bizonyultak, hogy láttukra hangosan felhördültem a megdöbbenéstől. Semmi kétség, ezeket sürgősen le kell bontani. Ha ez nem történik meg, az egész Torony vesztét okozzák. Elhatároztam, reggel szót emelek emiatt a legfőbb mesternél.
A tagbaszakadt Danno egész nap a sarkamban volt, de szólni nem szólt, és pedig megfeledkeztem róla. Estefelé azonban eszembe jutott, és már éppen mondani akartam neki, hogy tőlem nyugodtan mehet a dolgára, amikor súlyos kéz nehezedett a vállamra. Palatek állt előttem, a Torony fő-fő építője.
- Beszélnünk kell, idegen! – mondta nyersen, és már húzott is magával. Danno utánunk indult, de Palatek csúnyán ráförmedt. – Kotródj a fenébe!
A katona nem fogadott szót, de néhány lépésnyire lemaradt mögöttünk. Viszont látható volt, hogy fenemód fülel. Ejnye, de kíváncsi, gondoltam magamban.
Palatek szobája a sziklába vájt lakások között volt, Tlazork úr sebtében felhúzott palotájával éppen átellenben. Nagy, üres hodály, egyetlen bútordarabja az ágy. A helyiség legnagyobb részét óriási, homokkal töltött, lapos tetejű fatepsi foglalta el. Ebbe volt belekarcolva íróvesszővel a Torony terve. Palatek nyomban el is magyarázta, én pedig kertelés nélkül elmondtam, mit gondolok felőle. A terv kifogástalan, de e kivitelezésbe jókora szarvashibák csúsztak. Palatek nem tagadta.
Sötét szemével néhány pillanatig méregetett, miközben másik szemén megdörzsölte a kötést. Aztán megkérdezte:
- Te a Királyt képviseled?
Nem értettem a kérdést, és ez látszott az arcomon.
- Mást nem vettél észre?
Nem tudtam meg, mire gondolt, mert döngő léptek dobogása rezzentett fel guggoltamból. Dano zúdult a szobába.
- Hordd el magad! – kiáltott rá Palatek, de amaz nem mozdult.
- Jöttem, hogy szállására kísérjem az idegen mestert – dörmögte.
- Az idegen mester maga is talál szállást! Hagyj magunkra!
Danno rendíthetetlen maradt.
- Tlazork úr parancsát teljesítem – mondta eltökélten, de valami olyan dermesztő fenyegetéssel a hangjában, hogy Palateket is megrémítette. Megadóan elfordult.
Néhány pillanatig tanácstalanul álltam, aztán jobb híján elindultam Danno után. Palatek fojtott hangon felém súgta:
- El kell majd döntened, melyik oldalon állsz.
Mit jelentsen ez? Semmit sem értettem.
Mit tehettem egyebet; báván ballagtam Danno széles háta mögött. Mentünk egyenesen a Torony felé. Mire időm lett volna ezen elképedni, Danno megjegyezte:
- Nagy megtiszteltetés ért, idegen! A Toronyban kaptál szobát! Te leszel az első lakó. Még Tlazork úr is csak holnapután költözik be.
A szoba nem volt fényűző, de szép, kényelmes és lakályos. Ablaka az egyik, zordságában is fenséges sziklagerincre nyílt.
- Ha szükséged van rám, a közelben vagyok. Csak kiáltanod kell – mondta Danno, és az ajtót becsukva magamra hagyott.
Volt a jelenetben valami feltűnő, valami természetellenes. Percekbe telt, mire rájöttem.
Nem volt kilincs az ajtó belső oldalán.
Folytatása következik.
