HETEDIK RÉSZ
Üres tér volt a város közepén, s a homokkupacok közt jókora gödör éktelenkedett. Mellette frissen égetett téglák nyersszínű halmai álltak.
A kicsinyke domb tetején kuporgó vályog palotácska felől szegényes ünnepi menet kanyargott. Az elöl lépkedő alakot kivéve mindenki csak ágyékkötőt viselt, emez azonban hófehér köntöst, díszes piros sarut, lábszárain réz karikákat, karjain súlyos könyökig érő sárgaréz kardíszeket. Káprázatos hajzuhataga bő hullámban ömlött kétoldalt a vállaira, hátul csat tartotta össze, homlokát tűzvörös hajpánt koronázta. Koromfekete volt, akárcsak villogó szemei. Táncoló asszonyt formázó réz fülönfüggői a vállait verték.
Ő volt a papnő, a fejedelemasszony, a holdistennő gyermeke. Tizenhárom mezítelen leány kísérte. Őket követte az ágyékkötős nők és férfiak sora.
Utcagyerekek csoportja szaladt a menet elé, mire tükörsimára borotvált fejű, hordómellű férfi lépett elő, és korbácsával végigvert a kölykökön. Azok rémülten szétrebbentek, az egyik kicsi ordítva rohant el. Hátacskáján vörös csíkot égetett a korbács.
A gödör szélén három ember várakozott dárdás őrök kíséretében: egy tízéves forma fiú, és egy hajlott hátú aggastyán. Egyformán mezítelenül, s egyformán kába, túlvilági tekintettel. Őreik izzadó tenyerében a baljós előérzet verejtékezett.
Úgy tűnt, tilos helyen ácsorgunk, mert a bőr kardíszes kopasz ránk támadt. Napsárkány kezével a varázsló jelét mutatta neki, mire a korbácsos ijedten odébbállt.
Két szolga hatalmas gyékényt terített a gödör szélére, arra lépett rá a papnő. A meztelen lányok körbeálltak a leendő templom leendő falai mentén, és elnyújtott hangon énekelni jobban mondva inkább gajdolni kezdtek.
- Ó, Nagy Anya! Ó, Nagy Anya! Te teszed méhünket termékennyé! Te teszed méhünket termékennyé!
Közben három férfi tébolyultan verte a magukkal hozott dobokat.
Ne akarom a szertartás hosszas leírásával a szót szaporítani. Legyen elég annyi, hogy a Nagy Anya kegyéért fohászkodtak néhol érthető, néhol meg egészen különös és érthetetlen módon.
Ezeknek az embereknek a sorsa a termékenységtől függött; földjük és állataik termékenységétől éppúgy, mint asszonyaik termékenységétől. Az ifjan gyermeket szülő nő jótéteménynek számított, a szüzesség a meddőséggel tartozott egy sorba. Érthető hát, hogy kultuszaik és szertartásaik középpontjában mindig a termékenység állt.
A szertartás csúcspontján a papnő hirtelen felegyenesedett, és egyetlen mozdulattal lerántotta magáról a köntöst. Elefántcsontfehér meztelensége ezüstösen csillámlott a sok napégette hát között. Sok gyönyört látott teste még mindig friss volt, rugalmas és kívánatos. Ülepének kislányosan gömbölyű hófehérsége furcsán hatott a fejedelmi hajkorona és a súlyos ékszerek között. Felemelt kézzel intette magához a három rab közül az ifjút. Az kábán-tétován botorkálva felé indult, mire a papnő megragadta, és egyetlen lendülettel odarántotta magához a gyékényre. Aztán pedig ledöntötte, megtiporta, ráhágott, izmos combjaival leszorította, és ott, az ünneplő népség szeme láttára ő, az örök nőstény, a perzselően diadalmas nőiség minden teketória nélkül megerőszakolta, magáévá tette – a férfit.
Nem szeretnék sokat mondani arról, ami ezután következett.
A papnő félrelökte a nyomorultat, újra magára öltötte hófehér köntösét, s kezdetét vette a véres áldozati ceremónia – amelyben az áldozati barom szerepét ama három ember játszotta. Nem tudtam végignézni, és nem akarom leírni sem. Sohasem tudtam annyira lealjasodni, hogy a véres iszonyat látványában szeressek tobzódni, hogy abban kedvemet leljem. Akkor se, ha a vér, a szenvedés, az iszonyat nem volt valódi. Az emberi kegyetlenség, aljasság és butaság sötét televényén gyakorta elburjánzott ez a bolondgomba.
A három szerencsétlent azért ölték le, hogy testüket az alapozásba fektessék, mert hitük szerint ez tette erőssé és hosszú életűvé a leendő templomot.
Hosszú ideig, ha emberi építményre néztem, nyomban feltolult bennem a kérdés: hány szerencsétlen alussza örök álmát a díszes falak tövében?
Az emberáldozat elmaradhatatlan része volt az építkezés aktusnak ekkor, és még sokkal később is.
Eleget láttam. Szóltam Napsárkánynak, hogy haza akarok menni.
- No, öcsém, hogy tetszik a szép új világ?
Egész úton magamba roskadva hallgattam. Napsárkány hatalmának szárnyán és szamarak vonta kocsin három nap alatt hazaértünk.
Néhány napig viszonylagos nyugalom volt. akkor Szélfarkas bátyám feladta tartózkodását, és odajött hozzám.
- Fénysugár öcsém! Apánk haldoklik, és nekem, az idősebb testvérnek kötelességem téged gyámolítani. Legelőbb is azt akarom, láss a tulajdon szemeddel, hogy megtanulj férfiként ítéletet mondani. Készülj az útra, azonnal indulunk!
Két napig utaztunk szamarak vonta szekéren, azon túl Szélfarkas hatalma repített bennünket. Mindig napnyugat felé. A palota, amit a harmadik napon megpillantottunk, tüneményes volt, végére érvén az útnak és a dicsőségnek. Legalább akkora volt, mint a Tengeristen temploma Asztlantban. Alakját állandóan változtatta, szinte pillanatonként valami új és különös formációt vett fel.
- Itt lakik valaki, aki még nem adta fel az én-hatalmat – fordult hozzám Szélfarkas. – Gyere, nézd meg, milyen az, ha az ember mindenható!
Folytatása következik.
