SZÁZHATVANADIK RÉSZ
A költő, író státusza
v Vajon a költő, író egyéni emberi felelőssége kisebb, vagy nagyobb, mint a hétköznapi emberé?
Semmiképpen sem lehet kisebb, hiszen a költő, mint magánszemély, a hétköznapok dimenziójának is részese.
A hétköznapiságot a „magas művészet” némely alacsony nívójú írása szereti ugyan megvetéssel kezelni, de az ilyen fellengzős kitételek elfelejtenek számolni azzal, hogy a „magas művészet” alkotóinak teljesen ugyanolyan testi funkcióik vannak, mint a többi embernek. A mindennapi élet makacs megvetése koronként vissza-visszatérő téveszméje a középszerű művészi gondolkodásnak, de ezen a legtöbben kamaszkorban végleg átesnek. Az emberiség morális egységének ténye eleve kizár minden olyan „különleges” státuszt, aminek magaslatáról szemlélve a hétköznapiság értéke alappal volna kétségbe vonható.
A hétköznapi élettevékenység megvetése buta csapda, amiből csak nagyon nehezen lehet kikecmeregni, ez az „elefántcsonttorony” abszurd rögeszméjének másik oldala.
A mindennapiság ez életnek az a dimenziója, amelyben minden ember élete zajlik, amiben törvényszerűen mindenki igen sok időt tölt el, még azok is, akik hitük szerint valami olyan magasröptű művészeti alkotótevékenységgel vannak elfoglalva, amelyre a többi ember alkalmatlan. Martin Heidegger is erre figyelmeztet.
Hétköznapi emberként a költő és író is személyes felelőssége is pontosan ugyanolyan, mint a többi emberé. Ez aligha vitatható.
Hát költőként? Íróként?
Ha a költészet és az irodalom művelése a többi felelősségteljes emberi tevékenységgel egyenrangú, akkor a költő és író státusz felelőssége sem lehet a többi státusznál kisebb.
(Hogy esetleg a hétköznapi létmód felelősségénél a költő és író felelőssége nagyobb, arról lentebb szólok.)
A költő és író személyes felelőssége semmiképpen sem kisebb, mint a többi emberé.
Akkor miért berzenkedik a felelősség elve ellen mégis a kanonizált líra úton-útfélen?
Mit is mond erről a fentebb idézett versike, amelyet a kanonizált líra egy megtámadott versének érdekében kotlott a fogadatlan prókátor?
„Mert a vers az felelősség,
zaj, csata és vérfelhős ég.
Közepén haragvó Isten:
ha ez nincsen, vers se nincsen!”
Megint tegyük túl magunkat a rigmusocska alapvető bárgyúságán, koncentráljunk arra, mit is mond.
A „védelmezett” kanonizált költő aligha köszöni meg. Védelemnek ritka ostoba védelem. A legrosszabb ügyvéd is elszörnyedne tőle. A versike gyakorlatilag elismeri, hogy a megtámadott vers a lírai felelősség terén fogyatékos.
Hogy is van ez?
A művészet intézményi elmélete lényegében azt sugallja, hogy a költőnek, írónak semmiféle felelőssége nincs.
Folytatása következik.
