KÉTSZÁZNYOLCVANADIK RÉSZ
Helmut Schellenberg türelmetlen mozdulatot tett.
- Három óránk? – kérdezte dühösen. – Hogyan lehetne három óránk! Az istenfáját! Nem azt mondtátok, hogy a Digitális Téridő…
Karen rá se hederített:
„Admirális a hajónak! Elrendelem a hibernációs kamrában fekvő személyek felélesztését! A parancs végrehajtását azonnal megkezdeni!”
- Elment az eszed? – nézett rá Ed Philips.
- Csak most jött meg igazán!
- Hát nem értitek? – ordította Helmut.
Karen csak gúnyos mosollyal válaszolt.
„Hajó az admirálisnak! Parancs nyugtázva! Végrehajtása megkezdve!”
A panorámaképernyő feltűnt a hibernációs kamra. Egy számláló azonnal elindult, lámpák tucatjai kezdtek villogni, halk zümmögésbe fogtak a gépek, és a csőrendszerben őrült sebességgel kezdett áramlani valami.
„Admirális a hajónak! A felélesztés végső szakaszában a feléledő személyeket el kell választani egymástól! A robotharcosok azonnal szervezzék meg!”
Ed Philips a szőke nő arcát tanulmányozta. Helmut azonban már csaknem őrjöngött.
- Nem értitek? Figyeljetek végre rám!
„Hajó az admirálisnak! Parancs nyugtázva! Végrehajtása megkezdve!”
- Figyeljetek végre rám! – óbégatott Helmut, és elkapta Karen karját. – Nem értitek? Figyeljetek már!
Karen most nézett csak rá.
- Mit óhajtasz, drágám? – kérdezte abban a hivatásos barátnői modorban, amiről az utóbbi napokban azt hitte, hogy már el is felejtette.
Helmut úgy meglepődött, hogy a torkán akadt a szó. Ezt a Karent nem ismerte. A szőke nő egykor szokásos FreeMiss fogpasztavigyorával nézett a szemébe, és ettől a féerfi teljesen elbizonytalanodott.
Karen maga is érezte, hogy elvetette a sulykot. Nem! A hivatásos barátnők világának a számára vége, oda soha többé nem térhet vissza.
- Bocsáss meg! – váltott vissza admirális asszonnyá, és finoman meg is érintette a férfi karját.
Helmut fellélegzett, de aztán tüstént ki is tört:
- Hát nem látjátok? Nem értitek?
- Mit? – kérdezte szórakozottan Ed Philips.
Helmut nagy lendülettel kezdte volna, de nem jutott szóhoz:
„Hajó az admirálisnak! A felélesztési folyamat egy perc elteltével visszafordíthatatlanná válik.”
Karen szórakozottan bólintott.
- Meggondoltad ezt? – kérdezte Ed Philips.
A szőke nő bájosan mosolygott rá, de ez már nem a hivatásos barátnő arcjátéka volt.
- Talán inkább hallgassuk meg, mit akar Helmut.
Az ifjabb Schellenberg végre szóhoz jutott:
- Azt mondtátok, hogy a Digitális Téridő urai küldték ránk ezeket a csatahajókat. Így van, vagy nem így van?
- Így van, Helmut.
- De az Isten szerelmére! Hogy lehetne három óránk, amikor azok a Digitális Téridőből jönnek? Az nem kompatibilis a mi időnkkel! Másodpercek alatt egész flotta lehet a nyakunkon.
Karen az első pillanatban komolyan megijedt, és gyorsan a panorámaképernyőre pillantott.
Egyetlen újabb csatahajó sem látszott.
Ed Philips csaknem elnevette magát.
- Nem, Helmut. Egyetlen csatahajó sem fog másodpercek alatt a nyakunkra jönni.
Helmut képe megnyúlt.
- Akkor most már semmit sem értek. Nem vagyok képben.
Ed Philips még a vállát is megveregette.
- A Digitális Téridő elvben valóban nem kompatibilis a miénkkel. Az Ultenberg csoport nagyurainak térideje biztosan nem. De nemcsak ők laknak ott, hanem valakik, akik a biztonságukra ügyelnek. Csatahajó azonban nincs ott.
- Nincs?
- Miért vitték volna oda? Szerintem semmiféle fegyver nincs ott. A biztonsági szolgálatuk diszponál a hajóik és fegyvereik fölött, de ez utóbbiak nyilván a mi teljesen hagyományos univerzumunkban vannak. Jól eldugva. Forgalomból kieső, esetleg lakatlannak tűnő helyeken.
- De hát miért?
A szőke nő is érdeklődéssel figyelt.
„Hajó az admirálisnak! A felélesztési folyamat visszafordíthatatlanná vált.
Folytatása következik.
