SZÁZNEGYVENHETEDIK RÉSZ
A marxizmus irányította figyelmünket az anyagi dimenziók fontosságára, de mindjárt túl is lőtt a célon; azt igyekezett velünk elhitetni, hogy az emberi élet alapja, a lelki, filozófiai és erkölcsi szférák lényege is a puszta anyagi dimenzióban keresendő.
Igazából ezzel nem állt egyedül, népszerű kiadványaiban a pozitivizmus sem mondott mást. A nagy pozitivista szintézisekben a természettudomány kapta a terjedelem 90-95 százalékát, a költészet, az irodalom és a szellemi élet meg gyakran néhány bekezdést a végén.
A marxizmus szakszókincse döntő részben a pozitivizmusból, illetve a III. Napóleon alatti és azt követő francia történettudomány fogalomtárából származik, ilyenek, mint társadalmi osztály, osztályharc, termelőerő, termelési viszony stb.
Mindezen világnézetek a nyárspolgári gondolkodásmódból nőttek ki, amely mélyen meg volt győződve róla, hogy a világ létmódja a puszta anyagiság, a létfenntartás. Az eleve elrendelés modern polgári rögeszméje az egyik fő ludas.
A gyalogjáró világnézet a reformáció gondolatvilágában gyökerezik. Nem hiába mondta Northrop Frye kanadai kritikus és esztéta a hasonló felfogásokról, hogy „az apjuk Marx Károly, a nagyapjuk meg Luther Márton”.
A megélhetés, illetve az élethez szükséges anyagi tényezők fontosságát sohasem szabad alábecsülni, de azt is tudnunk kell, hogy önmagukban sohasem fogják megváltani az emberiséget. Meglétük az élet feltétele, de nem célja. Önmagukban nem magyarázzák és főleg nem teremtik a lelki és erkölcsi dimenziókat. Igazából a lét nem határozza meg a tudatot, a mindennapi megélhetés önmagában nem determinálja a személyiséget. Az anyagi sík az emberi jelenség felszínéhez tartozik.
Az embert a dolgok nem teremtik és nem determinálják.
Az ilyesféle világnézetek akkor terjedtek el az európai köztudatban, amikor a 48-as forradalmak bukása miatt válságba került a romantikus látomásköltészet. A líra voltaképpen ekkor veszítette el korábbi befolyását, és igazából sohasem szerezte vissza.
A modern materialista világfelfogás súlyos károkat okozott a közgondolkodásban, amit a világ korántsem hevert ki. Ezek a következőkben foglalhatók össze:
v Megkérdőjelezte a költészet és általában véve a művészet küldetését. Azzal, hogy a „felépítmény” puszta kreatúrájának nyilvánította, voltaképpen a költészethez és a művészethez való mindenkori sznob hozzáállást juttatta uralkodó helyzetbe. Ennek romboló következményeit ma láthatjuk igazán.
v Az erkölcsöt „termelőerők és termelési viszonyok” függvényének nyilvánítva relativizálta azt, legalább olyan mértékben utat nyitva a modern barbárságnak, mint azt Nietzsche kapcsán említettem.
A materializmus modern emberistenei aztán a XX. században nem haboztak pokolba küldeni az emberiség mindazon részét, amelyet bűnösnek nyilvánítottak.
v Az erőszak abszolutizálásával, szerepének, fontosságának hangsúlyozásával (például Engels, nem egy művében) a materializmus eltorzította a közgondolkodás számos szintjét. Jelenlegi társadalmunk felett az erőszak lebeg, igen sok nyílt és még több lappangó változatban – a kanonizált kultúrától a gügye számítógépes játékokig.
v Az osztályharc piedesztálra emelésével a materializmus súlyosan rombolta a közösségi tradíciókat, arra biztatva az embereket, hogy mindig a közvetlen közelükben keressenek „antagonisztikus” ellenséget.
v Filozófiai nonszenszek egész sorát teremtette meg például azzal az abszurd állítással, hogy egyedül az osztályharc, vagyis az erőszak képes osztály nélküli, azaz igazságos és erőszakmentes társadalmat létrehozni.
v A hétköznapi gyakorlatban levette a felelősséget az egyén válláról, és azt az intézményekre, valamint „az élcsapatra” és a „karizmatikus vezetőre” helyezte.
v Az egyén jelentőségének abszolút tagadásával tömeggé, nyájjá igyekezett változtatni az emberiséget.
v A hétköznapi gyakorlatban a szkepszist, a pesszimizmust, a mindenben kételkedést, az örökös tétlen kritizálgatást tette normává.
A jelenlegi kanonizált irodalom „filozófiai alapjainál”, keletkezésének forrásvidékén járunk. Az eltorzított „modern” közgondolkodás torz költészetet és irodalmat teremtett. Hatásait ma is érezzük.
Maga a politika is elszörnyed néha annak láttán, miféle irodalmat szabadított a világra. Az egykori „új baloldalhoz” közel álló Peter Schneider német író, 1969-ben írta a következőket:
„az irodalom, amely a megrendülés legkisebb jele nélkül semmi mást nem hangsúlyoz, mint lemondást, kudarcot és veszteséget, az irodalom, amely csak azért mutatja meg a tömegeknek a nyomort, hogy hozzászoktassa őket, ez az irodalom halott és el kell temetni.
Folytatása következik.
