SZÁZNEGYVENHATODIK RÉSZ
A szerelem az emberi élet érzelmi és erkölcsi tartalma, a tradíció pedig az élet külső kerete.
A tradíció sohasem halott, és nem korlátozódik kizárólag a múltra. Magunk is részei vagyunk. A múltból ível rajtunk keresztül a jövőbe. Ebben a pillanatban mi vagyunk érte a felelősek; nagyszüleinktől és szüleinktől kaptuk, hordozzuk és alakítjuk, majdan pedig továbbadjuk az utánunk következőknek.
A tradíció sohasem marad állandó, mert akkor halott volna. A kihűlt, vagy félig-meddig kihűlt tradíció számára különféle intézmények léteznek, amelyek arra valók, hogy a hatóerejét elveszítő hagyomány újra megtalálja kapcsolatait az élettel, hogy felfrissülve betölthesse küldetését.
A teljesen kiüresedett, erejüket vesztett tradíciók már nem képesek a mindennapokra jótékony hatást gyakorolni, nem hatják át a jelent, és nem teremtenek jövőt. Lassan felületessé és külsődlegessé válnak és kikopnak a köztudatból.
Ha a közösség elveszített tradíciói helyébe nem állít újakat, vagy nem tölti fel friss erővel, élettel a régieket, mindenképpen válságba kerül. A krízis létében fenyegeti a közösséget.
Életünknek szinte minden pillanatában alakítjuk a tradícióinkat. A hétköznapi társasági érintkezéstől a gyereknevelésig, a kulturális tevékenységig ezer szállal ágyazódunk a hagyományba, és minden percben formáljuk, újjáteremtjük. Életünk során bővítjük is, új hagyományokat is teremtünk, amelyek esetleg a családi, a helyi, vagy éppen a nemzeti tradíciók részévé válhatnak.
Az egészséges közösségi tudat ébren tartja, ápolja, és folyamatosan a mindenkori jelenhez integrálja a tradíciókat. Egészséges közösségi tudat hiányában azonban a hagyomány összeomolhat, feledésbe merülhet, vagy a hagyománnyal ellentétes erők, puszta divatok is háttérbe szoríthatják. Ez mindig megbontja a közösség összetartó erőit.
Tévedés azt hinni, hogy a gazdasági sikerek vagy a puszta anyagi javak helyettesíthetik vagy pótolhatják a tradíciót.
Folytatása következik.
