TIZENNEGYEDIK RÉSZ
Nézzük tehát, miben áll, hogyan folyik a török várostrom.
Az első lépés mindig az ostrom alá vont vár körülzárása, kapcsolatainak megszakítása.
Ezt minden esetben a lovasság végezte, amely sokszor napokkal előbb megérkezett a helyszínre, mint az ostrom fő harci terheit viselő gyalogság.
A lovasság módszeresen körülzárta a várat, minden lehetséges utat felderített és megszállt. A védők számára nem maradt egyéb, mint a sok mondában szereplő alagutak. Megjegyezném azonban, hogy a valóságban sokkal kevesebb ilyen létezett, mint ahányat a legendák említenek.
A fő erők beérkezése után aztán a török sereg tervszerűen körülzárta a várat vagy várost. Ekkorra már a vezérek is az ostromlott erősség alatt voltak.
A következő pont volt a vár szemrevételezése.
Számos forrásban esik szó ilyen szemrevételezésről. Valamelyik tekintélyes török parancsnok a kíséretével akkurátusan körbelovagolja a várat. Néha az ostrom folyamán több ilyen szemle is történt.
Közben a gyalogság nekifogott a vár körülsáncolásának. Ezzel elsősorban a védők kitörései ellen védekezett. A szakirodalomban ennek kontravalláció a neve. Az esetleges felmentő sereggel szembeni védelmi létesítmény, a cirkumvalláció megépítését azonban a török gyakran elmulasztotta, ilyesmiről alig-alig hallunk.
Az ostromlott magyar várakat a császár közvetlen parancsnoksága alatt álló hadsereg soha nem mentette fel, az összefogó magyar urak ezt nem egyszer megtették. Ilyen esetekben nemigen hallunk cirkumvallációról. Az ilyen ostromokat azonban sohasem a török főerő, hanem valamelyik pasa vagy bég eszközölte, az ostrom szervezése mindig sokkal kezdetlegesebb volt annál, amit a főerőt irányító vezérkartól láthattunk.
De az sem biztos, hogy a főerők törődtek a cirkumvallációval. Lehet, hogy elhanyagolták, hiszen magyarországi várat ostromló török főerőket ostrom közben Magyarországon komoly támadás sohasem ért.
Igazából még 1683-ban, Bécs alatt sem építette ki ezt teljesen a török. Akkor Lotharingiai Károly és Sobieski János akkor megsemmisítő vereséget mértek az oszmánra.
A sáncokat a gyalogság építette, a lovasság gyakran azokon kívül maradt. Sőt, a lovasságot a parancsnokok gyakran a környék kirablására küldték. Ennek nemcsak a megfélemlítés, meg a csapatok zsákmányhoz juttatása volt a célja, hanem a felderítés, az esetleges császári vagy magyar akciók megakadályozás vagy előrejelzése is.
A kontravalláció építése közben következett az ostromlövegek helyének meghatározása.
Ez nagyrészt a szemrevételezés eredményeképpen történt. A török eldöntötte, hogy a vár adottságaira, illetve a helyi terepviszonyokra való tekintettel honnan érdemes tüzérségi támadást intéznie az erősség ellen.
A magyar várak között nem is egy olyan akadt, amelynek környékén a török a várat veszélyeztető, uralgó magaslatot talált. Ilyen volt például Esztergom és Eger esetében is. A török sohasem mulasztotta el, hogy az ilyen helyekre lövegeket telepítsen.
Nagyon kevés olyan hazai várunk volt, amely annyira uralgó magaslatot foglalt el, a megközelítése annyira nehéz volt, hogy a szabályos ostrom kilátástalannak tűnt ellene, hogy az ostromló úgy ítélte meg, hogy a vár elfoglalása nem éri meg a vele járó áldozatokat. Fontos váraink közül ilyen volt Munkács vára.
A török az ilyenek elfoglalásával is megpróbálkozott, rendszerint kudarcot vallott. Később a császáriak az ilyen erősségeket rendszerint ostromzár alá vették, és hosszas körülzárolással kiéheztették. Némelyik ostrom több évig tartott.
Az ilyen váraink azonban többnyire messze estek a legfontosabb útvonalaktól, és rendszerint csekély volt a jelentőségük.
Folytatom a török ostrom menetének ismertetését. A szemrevételezés megtörtént.
A gyalogság kijelölt egységei, a kísérő tömeg egy része, illetve a környékről begyűjtött és a vár alá hajtott magyar parasztok tömegei ekkor már javában dolgoztak. Egyrészt a kontravalláció sáncrendszerét építették, másrészt az ágyúknak építettek ütegsáncokat. Ez utóbbi állt egy mély árokból és a mögé húzott magas földsáncból. Az volt a célja, hogy a tüzérség a várbeli ütegek tüzétől lehetőleg védve legyen.
Az ütegsáncok építése a várostromok legveszélyesebb földmunkái közé tartozott. A védők elemi érdeküknél fogva mindent elkövettek, hogy az ostrom munkálatait akadályozzák. Értelemszerűen az ágyúk elhelyezését főleg gátolniuk kellett, hiszen a falakra az ostromtüzérség jelentette a legnagyobb veszélyt.
Az ütegsáncok építése a védők állandó tüzelése közepette folyt, és mindig sok áldozatot szedett. Rengeteg környékbeli magyar parasztember lelte halálát a védelmi tűzben.
A támadó mozsarak számára úgynevezett mozsárteknőket kellett építeni, ami ugyancsak nem csekély földmunkával járt.
Ekkoriban adta ki a parancsot az ostrom műszaki irányítója a várárkok feltöltésére, a víz elvezetésére.
A magyar várak zömét vizesárkok védték, ezek gyakran egy-egy (vagy több) folyó vagy patak vizét vezették körbe az erőd körül, utóbbit néha fel is duzzasztották. A magyar várak zöme lényegében szigeten helyezkedett el. Nem mindegyik volt tényleges sziget, mint a rendkívül nehezen megközelíthető Szigetvár, vagy Ecsed, de szinte mindet víz vette körül.
A vizesárok lényegében passzív külső védmű volt, az volt a feladata, hogy az ellenség lehetőleg minél később jusson a várfalak közelébe.
Aktív külső védmű a magyar várakban ritkán fordul elő. Pedig a várháborúk kezdetén a magyarországi hivatásos katonaság láthatóan tisztában van ennek jelentőségével. Külső védelmi harcot folytatott a már említett százötven magyar muskétás, vagy Temesvár ostroma idején a védők gyalogságának egy része.
Akadt olyan magyarországi vár, amelyet kiterjedt mocsárvidék vett körül. Ilyen esetekben a mocsarat is passzív külső védműnek kell tekintenünk. Ez azonban kétélű fegyver volt. Ha az ostromló következetesen folytatta földmunkáit a falak valamely szakasza ellen, a mocsár megléte kezdeti előnyből gyorsan hátránnyá válhatott. A vár őrsége ilyenkor döbbent rá, hogy az oltalmazójuknak tartott ingovány akadályozza meg a létfontosságú kitöréseket.
A szárazárok a magyar várakban csaknem ismeretlen fogalom. Majd a következő évszázadban Zrínyi-Újvár védelmi rendszerében kap szerepet. Zrínyi dédunokájának, a költő és hadvezér Zrínyi Miklósnak a Mura és Dráva összefolyásánál épített vára a legkorszerűbb magyarországi erődök közé tartozott. A köztudatban még mindig az erősséget gyalázatosan elvesztegető parókás generális, Montecuccoli minősítése él, aki hitványnak és gyengének nevezte. A jelenleg is zajló régészeti feltárások nem igazolják Montecuccolit. A kiválóan megválasztott helyen álló, remek tűzrendszerrel rendelkező várat a németalföldi hadmérnök, Wasenhofen tervezte, kétszázhatvan fős őrsége 1663-ban több török támadást vert vissza. Montecuccoli nem volt képes megvédelmezni, sőt a hatékony védelmet még akadályozta is.
A szárazárok a vizesárokkal ellentétben aktív külső védmű. Az erődből ide könnyű ágyúkkal ellátott puskás gyalogságot telepítettek, akik ágyú-és puskatűzzel tartották távol a falaktól az ellenséget. A várral a kapcsolatot fedett árkok és alagutak segítségével tartották. Az volt a cél, hogy minél tovább védekezzenek kívül, és csak akkor vonuljanak vissza a várba, ha a külső védmű tovább nem tartható.
Temesvár ostrománál a gyalogság egy része így küzdött. Lényegében addig volt védhető a vár, amíg a külső állásokat nem kellett feladni. Ahogy a török a voltaképpeni falak közelébe jutott, Temesvár gyorsan védhetetlenné vált, mivel súlyos tervezési problémája – hogy mindhárom védelmi rendszernek része volt az egyik torony – lehetővé tette az ostromló számára, hogy hamar döntésre vigye a dolgot.
Arra, hogy maga a parancsnok is az erődön kívül vezesse a harcot, hazánkban alig akadt példa. (Olyan előfordult, hogy a várkapitány kívül rekedt.) Talán az egyetlen ilyen parancsnok II. Rákóczi György kiváló skót származású tüzértisztje, Gaudi András volt.
Gaudi sikerrel védelmezte Váradot a tatárral és a törökkel szemben. Kerekekre szerelt, mozgékony ágyúival és válogatott csapataival nem húzódott be a várba, hanem a városban maradt, és annak utcáin ide-oda cikázva irtotta az ellenséget. A védelmet a tüzérségre alapozta. Hol itt, hol ott bukkant fel, közvetlen közelről tüzelt az ágyúival, és csírájában fojtott el minden szervezett ostromtevékenységet. Taktikailag lényegében ugyanazt művelte, amit később Napóleon lovagló gárdatüzérsége.
Gaudinak nem akadt követője. Az ellenség ugyan eltakarodott, de Gaudit máshová szólította a parancs. Várad hamarosan elesett.
A külső védművek általában nagyon megnehezítették Magyarországon a török várostromot. Az oszmán hadmérnökök arra kényszerültek, hogy nagyszabású földmunkákat szervezzenek a leküzdésükre.
Versenyfutás volt ez az idővel, hiszen az időtényezőnek támadó és védő szempontjából is igen nagy volt a jelentősége.
A magyar várak parancsnokai tisztában voltak vele, hogy a török hadszervezet speciális adottságaiból fakad, hogy az oszmán főerőknek legkésőbb október végén félbe kell szakítaniuk a harci tevékenységet, és el kell indulniuk haza. Kászim Gürü napjára a szpáhiknak otthon kellett lenniük. Az iszlám naptárban ez mozgó ünnep, mint nálunk a húsvét, körülbelül október 20- és november 20. közé esik. A magyar váraknak ősz derekáig kellett kitartaniuk.
Az időtényezőnek egyéb jelentősége is van, később még szólnom kell róla.
A vár külső védműveinek felszámolása a török ostrom leghosszabb része, hetekig tarthat. El kell vezetni a vizet, fel kell tölteni a várárkot, esetleg különféle egyéb földmunkákat is kell végezni ebben a szakaszban az ostromot irányító főtiszt elgondolása alapján.
A védők szempontjából a helyzet egyre veszélyesebb. Meg kell próbálniuk aktívan védekezni, akadályozni a földmunkákat, vagy legalább késleltetni, lassítani azokat. Ha képesek elpusztítani, esetleg felrobbantani a készülő török létesítményeket, kilátástalanná tehetik az ostrom folytatását. Akadt olyan magyar vár, amely így menekült meg.
A legrosszabb, amit ilyenkor a védők tehetnek, a passzív várakozás. Nem volt célszerű kényelmesen és tétlenül figyelni, mert ha a török képes zavartalanul befejezni a hosszadalmas földmunkákat, utána a vár számára gyorsan eljön a vég. Ha sorra vesszük, melyik magyar vár, mikor, hogyan esett el, azt kell látnunk, hogy a többségük a török földmunkák befejezése után négy-öt napig sem tudta tartani magát.
Közben befejeződött az ütegek helyének kiépítése. Az ütegsánc tetejére sánckosarak kerültek. Utóbbiak fűzfavesszőből font, körülbelül két méter magas földdel töltött hengerek voltak. Ezekből és rőzsekötegekből készült el az ágyúk mellvédje. Ágyúnként hat-nyolcméternyi helyet számítottak. A mellvéden az egyes lövegek számára lőréseket hagytak. A lőport a lövegek mögött, védett helyen tárolták.
Amikor a lövegsánc teljesen elkészült, tüzelőállásba vontatták a lövegeket. Másutt még javában folyik az árok feltöltése, a folyó vagy patak elvezetése.
A földmunkákkal párhuzamosan elkezdődik valami nagyon fontos: a vár lövetése. A török a szemrevételezés után felállította az ostromlövegeit, és módszeresen lőni kezdte a várat.
Egy-egy ágyú kiszolgálásához 4-6 tapasztalt tüzérre volt szükség. Ügyességtől, tapasztalattól a löveg típusától, egyedi tulajdonságaitól függött, hányan kezelték. A XVII. század végére az európai államok tüzérségében már mindenütt négy ember kell egy ostromlöveg kezeléséhez, és kialakulnak az egyéni feladatkörök is.
Utóbbiakról ekkor még nem beszélhetünk. Említettem, hogy a török tüzérek, a topcsik jelentős része európai zsoldos volt, a tisztek csaknem mindig, de gyakran ezek is több különböző rendet követtek.
Az ágyúkat a török ekkor még hatalmas csoportokban állította fel, az összes ágyút két, legfeljebb három nagy ágyútelepbe rendezte. Mások is így cselekedtek ekkor. Majd csak a következő században fogja a híres francia hadmérnök, Vauban marsall kisebb csoportokba, ütegekre tagolni őket.
A mozsarakat a török még nem úgy használta, mint később, amikor a meredek röppályájú lövegekkel közvetlenül a falak mögé, illetve felülről a falakra tüzeltek. Ekkor még az ostromlott városokat bombázták velük. Maga a „bombázás” kifejezés is a mozsarak tüzelési módjából ered, és a mozsár lövedékét hívták bombának.
Szigetvár ostroma idején az ágyúk naponta 20-25, a mozsarak 15-20 lövést tudtak leadni. A török löveganyag nem volt rosszabb a nyugat-európainál. 1543-ban már egy William Hogge nevű angol olvasztár olyan öntési módot talált fel, ami alkalmas volt az eddiginél sokkal hatékonyabb ágyúk tömeges előállítására. Az eljárás azonban hosszú ideig titokban maradt. Magyarországon ekkor még nem harcoltak ilyen lövegek.
Az angolok elég hosszú ideig titkolták a módszerüket. Csak 1620-ban tudta két németalföldi hadmérnök megfejteni, utána pedig viharos gyorsasággal terjedt el Európában. Ennek köszönhető, hogy Gusztáv Adolf svéd király létrehozta a modern tábori tüzérséget. Jellemző, hogy a Habsburg uralkodó hadseregében majd csak a török hódoltságot felszámoló nagy háború idején honosodott meg a XVII. század végén. A töröknél még később.
Korunkban a török tüzérség löveganyaga semmiben sem marad az európai mögött. A tüzérek közt sok a nyugat- és dél-európai zsoldos.
Az ütegek tüzelőállásba vontatása után kezdetét vette a vár intenzív lövetése. Minden attól függött, hogy az ostromot vezető oszmán főtiszt jól választotta-e meg, hogy a falak melyik részét lövesse.
Ha nem koncentrálta kellőképpen a török a tűzerőt, ha túlságosan szétforgácsolta az ágyúk tüzét, magyar várat nem tudott bevenni. Akkor sem, ha nem megfelelő szögben tüzeltek a lövegei. Eger híres ostroma idején, 1552-ben például derékszögben lőtte a palánkfalat, amivel nem törte, hanem erősítette azt.
A lövegek egy része a falakon igyekezett réseket törni, a másik részük pedig a védők ágyútüzét fogta le. A tűzpárbaj döntő fontosságú volt az ostrom kimenetele szempontjából. Ha a védőknek kerekedtek felül, a török előbb vagy utóbb az ostrom feladására kényszerült. Ha a védők telitalálatokkal szétzúzták, esetleg kirohanásokkal elpusztították az ostromtüzérséget, nyert ügyük volt.
Különösen a kirohanások okoztak igen sok bajt a török tüzérségnek. Ezekkel szemben mindvégig sebezhető maradt. Pedig igyekezett védekezni, elsáncolta az ágyúit, akadályokat épített, őrséget állított, csapataitól állandó készenlétet követelt, de így is sokszor bizonyult tehetetlennek a védők – különösen a magyarok – helyismeretre támaszkodó váratlan, elszánt, viharos kitöréseivel szemben. Voltaképpen minden sikeres magyar várvédelem során történt sikeres kitörés.
Olyan is megesett, hogy török ostromlöveget foglaltak és, a várba vitték sikeresen használták fel a védelemben.
Ha azonban az ostromlók némították el a vár lövegeit, a védelem kilátástalan helyzetbe jutott. az ostromlottak nem tudták többé hatékonyan akadályozni az ostrommunkálatokat. Az ilyen várak mind elestek.
Közben az ostrom rendületlenül haladt tovább. A kontravalláció és az ütegsáncok elkészülte után a török elkezdte a közelítőárkok építését.
A következő évszázad francia hadmérnökei elismerték, hogy a módszert a töröktől tanulták.
Következnek az ostrom látványosabb részei.
Folytatása következik.
