TIZENKETTEDIK RÉSZ
A huszár és a hajdú olyan katonatípusok, amelyek kifejezetten a török elleni háború tapasztalataiból születtek. Eredményesen tudtak harcolni az oszmán ellen, és akkor ez volt a legfontosabb.
Hogy mennyire eredményesen, az nemcsak idehaza derült ki. Báthory István az erdélyi fejedelmi székből nyerte el a lengyel királyi koronát. A lengyelek a mai napig jó emlékezetű uralkodóik között tartják számon.
Báthory magával vitte és meghonosította a lengyel hadseregben a két sajátosan magyar csapatnemet, a huszárt és a hajdút. Mindkettő káprázatos karriert futott ott be.
A lengyel huszár világhírű katonatípus lett. A magyar előd számos jellegzetes felszerelési tárgyát megőrizte, de a kor legnehezebb és egyik leghatékonyabb lovassága vált belőle. Sokak szerint Európa legjobb lovasságát alkotta a XVII. század második felében. Számos csatát vívott meg sikerrel.
Ezek közül biztosan a Bécs felmentésekor Kara Musztafa nagyvezír hadával vívott kahlenbergi csata a legismertebb. A rendkívül széles arcvonalon felsorakoztatott lengyel szárnyas huszárok fergeteges rohama valósággal letarolta a törököt. Ez a roham ihlette Tolkien regényében a rohírok lovasrohamát.
A hajdúk is fontos csapatnemmé lettek a lengyel hadseregben. Fontos részét alkották annak a lengyel gyalogságnak, ahol Európában elsőként szerelték fel lőfegyverrel az összes katonát.
Van egyéb is.
A kor kiváló lengyel hadvezérei a „magyar hajdú alakzat” alkalmazásával verték tönkre a török főerőket. Nem is egyszer. A szultán azon a fronton olyan vereségeket szenvedett, amelyek a magyar hadszíntéren Hunyadi óta nem érték.
Sőt.
A lengyelek a magyar hajdú alakzat alkalmazásával nemcsak a törököt, a svédeket is legyőzték. Méghozzá Gusztáv Adolf király reformjai után, amikor a svéd haderő Európa egyik legjobbjának számított.
Semmi okunk rá, hogy a kor magyar katonatípusait lebecsüljük.
Meglepően hamar kialakultak és elterjedtek ahhoz képest, hogy a Mohács előtt a magyar haderőben megforduló katonatípusok a nyugatiakhoz hasonlítottak.
Buda egyik osztrák ostroma kapcsán hallunk százötven magyar muskétásról, akik a falakon kívül állást foglalva sokáig sikeresen harcoltak a Habsburg erők ellen.
Muskétásnak a század második felében a magyar hadrendben már híre-hamva sincs. Ahogy a páncélos nehézlovasság is eltűnt, pedig Mohács előtt ez alkotta a magyar seregek fő ütőerejét.
A magyar hadviselés alkalmazkodott az aktuális ellenséghez, a törökhöz.
Mindenben azonban nem tudott alkalmazkodni.
Nem voltak olyan várak és megerősített városok, amelyek képesek lettek volna megállítani a törököt.
Képzeljük el, milyen fogcsikorgató elszántsággal próbálják elődeink megvédeni a váraikat, városaikat a mohó, az egész világot felhabzsolni akaró török ellen. A török eddig távol volt, csak a rossz híre ért el hozzánk, hirtelen a közelünkbe kerül, holnapután meg már a nyakunkon lesz.
Kétségbeesetten próbálnak gátat vetni az oszmán terjeszkedésnek. Templomokat, udvarházakat, középkori lovagvárakat erősítenek. Legtöbbször hiába, a török áradat áthömpölyög rajta.
Fogát összeszorítva dolgozik a jobbágy, a városlakó, a kisnemes. A török nem is érti, miért ilyen makacsok, miért akarnak védekezni a világhódító ellen. Miért nem hódolnak be végre?
A mai tucatfiatal hogyan reagálna erre? Ha az állandóan fülébe recsegő silány zenétől egyáltalán el tudna szakadni, egy pillanatra kivenné füléből a drótot, és nyeglén odaböffentené:
- Miért nem mentek külföldre?
Eszükbe sem jutott. XVI. századi eleink más erkölcsi elvek szerint éltek. Eszükbe sem jutott a világ végére menekülni. Védekeztek foggal-körömmel.
Felfordult a világ. Ki hitte volna korábban, hogy a török eljuthat az ország belsejébe, hogy Pécs, Kaposvár, Szekszárd veszélybe kerülhet?
Meg lehet-e egyáltalán állítani a törököt?
Ha nem lehetne, ma itt nem írhatnék róla.
Zrínyi Miklósnak ebben is nagy érdemei voltak.
Folytatása következik.
