ÖTVENÖTÖDIK RÉSZ
Az ostromsereg demoralizálódása most már törvényszerű volt. Létszámuk is fogyatkozott, betegségek, sebesülések tizedelték őket. A háromnapos eső alámosta az építményeket, vízzel árasztotta el az árkokat. Az ostromműveleteket szüneteltetni kellett, a sáncokon és a töltéseken sem folytatódhatott a munka.
A védelem azonban nem demoralizálódott, Szigetvár védői ugyanolyan elszántak voltak, mint a harc kezdetén. Tudták ezt Kanizsán is.
„…a szigetiek az Isten kegyelmes voltábul nagy jámborul tarták magokat, de kevesen vannak, nincs kinek alodniok, kevés a fegyverfogható”.
Látjuk, a kanizsai várban a védelem problémáival is tisztában voltak.
Ami a védelem esélyeit növelte: a falak még mindig sokkal jobb kondícióban voltak annál, mint amire számítani lehetett. A három hosszú hétig tartó súlyos ágyúzás ellenére még mindig védhető állapotban voltak.
Július elejére azonban a helyzet újra kritikussá vált: az ostromtöltések eljutottak a falig. A leeresztett tó medrét mindenfelől feltöltötte a török.
Hol marad a felmentő sereg?
Folytatása következik.
