KÉTSZÁZKILENCVENNYOLCADIK RÉSZ
„Hajó az admirálisnak! A résztvevők már készen állnak, asszonyom!”
Karen bólintott, aztán minden sietség nélkül magára öltötte a kevlár páncélt. Már nem volt szüksége segítségre. Az övére szíjazta előkészített fegyvereit, aztán átsétált a kijelölt kutterba. Ugyanaz a jármű volt, amely már első ízben is támadásra vitte őket a térmanipulátor központja ellen.
Első alkalommal. Kilenc hónappal ezután.
Karen úgy vélte, semmiképpen sem teremthet átjárót a könnyűcirkáló fedélzetén. Szándékában állt megsemmisíteni a térmanipulátort, de tudta, hogy azok, akik használni képesek, igénybe tudják majd venni akkor is, ha a központ már nem létezik.
Az átjáró maradjon a kutter fedélzetén, ahol a robotharcosok Karen utasítására állandóan őrködnek, és rajtuk kívül automata gépfegyverek nyitnak tüzet egy másodpercen belül minden olyan érkezőre, aki nem tűnik el nyomban, hogy az Átirányítási Pontra kerüljön.
Karen elhúzta a száját. Az Átirányítási Pont. A Köztársaság. Ahol minden érkezőt azonnal felakasztanak.
Nyilván Boyar volt az első, aki így járt. A szőke nő tekintete megkeményedett. Nem kár érte.
A kutterben feszes vigyázzban fogadta a támadásra kijelölt robotok csoportja. Ugyanazok voltak, akik első alkalommal is ott jártak. Meg még ötven a Rodney csatahajóról.
- Admirális asszony! – jelentkezett a robotparancsnok.
Karen meghallgatta a tervet. Közben többször is elmosolyodott. Neki már van tapasztalata a központ elleni támadásban, azok a fickók azonban most nem is sejtenek semmit. Talán még azt sem, hogy kicsoda. Pedig egyszer már a kezükben volt.
- Most nem foglyok kiszabadítására indulunk!
- Tudom, admirális asszony!
- A földdel egyenlővé kell tennünk az egész létesítményt!
- Igen, admirális asszony! Azért viszünk rengeteg robbanóanyagot, meg összeszerelhető bombákat.
Karen még egyszer átfutotta a terv írásos változatát, aztán feltette a sisakját.
- Indulás!
Összpontosított. Elképzelte az Ekhidna felszínét. New Acropolist. A főnök szobáját.
Roppant íróasztal terpeszkedik a szoba közepén, rajta számítógép és monitor. Jobbról és balról szép vonalú mahagóni szekrények, a polcokon elefántcsont szobrocskák. Mindegyik egy-egy meztelen fiúcskát ábrázol.
Az íróasztal mögötti magas támlájú főnöki székben ellenszenves férfit. Legfeljebb negyvenöt éves. Gondosan fésült, festett galambősz hajjal, ingujjban, rózsaszínű nyakkendőben. Hosszú körmei rózsaszínre festve, szája rúzsozva, szeme vastagon kihúzva.
A kutter padlózata megremegett. Karen ösztönösen az egyes számú robotba kapaszkodott.
A következő pillanatban ott volt előtte a hatalmas íróasztal, a számítógép és a monitor. A mahagóni edények és az elefántcsont szobrocskák.
Meg a rózsaszín nyakkendős főnök.
Sóbálvánnyá meredve bámult rájuk.
- Csak nem meglepődött? – nézett a nagyfőnök megrökönyödött arcába a szőke nő. Aztán nyersen rárivallt: - Kérem a létesítmény tervrajzát! Azonnal!
Közben a Rodney egyik robotja fenyegetően a főnökhöz lépett, és fegyvert szegezett neki.
- Kicsoda maga?
- Nincs kérdés! Engedelmeskedjen!
A hármas számú robotharcos duruzsoló hangot hallatott, valami antennafélét tett ki az asztal elé, a padlóra, és elindított egy kisméretű szerkezetet. Karen tudta, hogy most bénítja meg az épület kommunikációját. Remélhetőleg ismét hatékony lesz.
A rózsaszín nyakkendős főnök ijedten bámult.
- Mit akar? Tárgyalhatnánk? – önbizalmat akart sugározni, de remegett a hangja.
Karen tudta, hogy az ellenszenves alak az időt húzza. Nem tudhatja, hogy nincs kommunikáció. Valószínűleg senki sem sejti még az építményben, hogy ők itt vannak. Arra számít a főnök, hogy valaki előbb-utóbb benyit az ajtaján. Az egyes robot is átgondolhatta ezt, mert intett az ötös számúnak. A gépezet állást foglalt az ajtó előtt, és a maga gépies módján felkészült az esetleges támadás visszaverésére, vagy a gyanútlanul belépő foglyul ejtésére.
- Hol a tervrajz?
A főnök elvigyorodott. Nyilvánvalóan kezdte nyeregben érezni magát.
- Találgasson, hölgyem! – a szőke nő figyelmét nem kerülte el, hogy közben aggodalmas pillantást vet a robotharcosokra.
Karen intett az egyesnek, az halk parancsot adott kínai nyelven. A hármas és a tizenkettes a főnökhöz léptek, a tizenkettes megfogta a két csuklóját, a másik pedig a homlokára tett néhány elektródát.
- Mit akarnak a robotjai? Azonnal parancsolja vissza őket!
- Egyszerű egészségügyi vizsgálat. – mondta színtelen hangon a hármas. – Tudnunk kell, mennyit bír.
A főnök szeme elkerekedett.
- Hogy mit bírok? – már látszott, miként egyensúlyoz a két szemében, vagy valahol a mögött a lassan ébredő félelem.
Üssük tehát a vasat!
- Nem akarjuk halálra kínozni – felelte gúnyos mosollyal a nő. – De meg kell értenie, hogy nagyon kevés az időnk. Kénytelenek vagyunk azonnal a lényegre térni.
A férfi szeme rebbent egyet.
- Tehát, - nézett rá Karen. – hol a tervrajz?
A főnök még hallgatott, de már nem annyira határozottan, mint korábban.
- Rendben van, - vonta meg a vállát a nő. – én figyelmeztettem. – a robotokhoz fordult. – Tudjátok meg tőle a szükséges információkat!
Tüntetően hátat fordított.
Most következett a tízes számú robotharcos nagy jelenete. Karen magában kuncogott. Nagy tapasztalatúak, jó emberismerettel rendelkeznek ezek a kínaiak. Ki tudja, hány hasonlóan ravasz dramaturgiai motívumot építettek bele a robotjaik memóriájába?
A tízes számú előrelépett.
- Admirális, - kezdte recsegve. Neki volt a legkevésbé emberi hangja, nem véletlenül. – kérek engedélyt drasztikus módszert alkalmazni.
A főnők rózsaszín nyakkendőjét sodorgatta, izzadt, és olyan arcot vágott, mint aki tüstént levegő után fog kapni. A hármas és a tizenkettes kissé szorosabban léptek mellé, és felkészültek minden lehetséges beavatkozásra.
- Jelentsd a módszert!
A robot hihetetlenül brutális küllemű, rövid, széles és görbe pengéjű késthúzott elő.
- Kérek engedélyt egyenként levágni az ujjait. A szabályzat szerint a vallatásnak ez az egyik leggyorsabb és leghatékonyabb fajtája.
A tizenkettes erre máris elkapta, és a tízes felé nyújtotta a férfi kezét.
- Ne! – kiáltotta a férfi őrült kétségbeeséssel.
- Hol a tervrajz? – kérdezte Karen.
- Ne bántsanak! – visított a főnök. – Kérem! Ne csonkítsanak meg!
- Hol a tervrajz?
A tízes a főnök hüvelykujjára tette a pengét.
A korábban látott nyegle suhanc lépett az irodába felhúzott ajakkal. Megrémülni sem jutott ideje, az ötös számú robotharcos máris elkapta, és olyan szorosan tartotta, hogy a fickó se mozdulni, se megszólalni nem tudott. Levegőt venni sem nagyon.
Az ajtót egy másik robot csukta be mögötte.
- Fontos személy, admirális? – kérdezte az egyes számú, és a maga suta robotmozdulatával a suhanc felé bökött.
- Nem! – felelte határozottan a szőke nő, mire az ötös minden teketória nélkül injekciós tűt nyomott a fickó tarkójába.
A suhanc azonnal elveszítette az eszméletét, tehetetlenül lógott az ötös karjában.
Az ötös számú robot felnyalábolta, és könnyedén az asztalra fektette a pattanásos képű ifjút. A kölyök már horkantott is egyet, és horkolva- szuszogva aludt az asztalon. A főnök kétségbeesetten nézte.
Karen is hátrahőkölt. Ritkán undorodott fiatal férfitesttől, de ettől a kövérkés, rózsaszín puhaságtól megint határozottan elfogta a hányinger.
Elfordította a fejét, és a rózsaszín nyakkendős főnökre rivallt:
- Ha egy percen belül nem mutatja meg a tervrajzot, magának vége!
- Úgy van! – tette hozzá kórusban legalább három robot. Robot akcentusuk így kórusban hátborzongató volt.
- Kérem, hölgyem! – a főnök idegei felmondták a szolgálatot. – Itt van!
A monitorján feltűnt a tervrajz.
Az egyes alaposan megnézte, majd súgott valamit a szőke nő fülébe.
- Jelmagyarázatot! – rivallt a főnökre Karen.
A fickó ijedten nyomott meg egy gombot.
Az egyes és még egy robotparancsnok tanulmányozni kezdte. Karen is igyekezett mindent megjegyezni.
- Az őrség szálláshelye? – kérdezte az egyes a főnöktől.
A férfi ijedten mutatott valahová. Az egyes megvizsgálta, majd intett Karennek.
- Készen vagyunk, admirális asszony!
A főnököt injekcióval ölték meg.
Karen összpontosított, elképzelte a sivár, sivatagszerű pusztaságot.
A következő pillanatban már ott is voltak. A fasor végében, pár lépésre a pusztaság szélétől. A pusztaság legfeljebb néhány száz méteren szomorkodott, utána olyasvalami kezdődött, amit leginkább a „bozót” kifejezéssel lehetett megtisztelni. Hogy növényzet volt, az nyilvánvaló, csupán a színe zavarta újra a szőke nőt; ez a fura mélyzöld mesterkéltnek tűnt a számára. Sűrű bozót – selyemből. Mögötte az objektumok sora.
- Harci üzemmód!
Igazából nem volt szükség a parancsra, a robotok maguktól is tették a dolgukat. Karennel csak hárman maradtak, a többi a terv szerint szétszéledt.
Az első detonációk három perc múlva hallatszottak. Egyik robbanás a másik után. Utána fegyverzaj.
Karen fülelt. A fegyverropogásból itt-ott kihallani vélte a robotharcosok fegyvereinek jellegzetes hangját. Mintha sokkal kevesebbet tüzelnének, mint az ellenfeleik. Mert az idegen fegyverek hangja szaporán hallatszott. Karen a kétségbeesés jelének tudta most is a súlyponttalan lövöldözést. A robotok fegyverei ritkábban dördültek el, nem okádhatták a tüzet, hiszen kizárólag rövid sorozatokkal küzdöttek.
Nyolc-tíz percnél aligha tarthatott tovább, aztán olyan véletlenül lett vége, hogy szinte fájt a csend.
Karen feltápászkodott, lerázta magáról a port, és határozott léptekkel a bázis felé indult. Vagyis afelé, ami negyedórával korábban volt. Közben újabb detonációk hallatszottak, de már teljesen megszűnt a fegyverropogás.
Félóráig tartott, mire Karen bejárta az egykori létesítményt. Romok, kráterek mindenütt. A robotjai a föld alatt sem hagytak épen semmit.
A térmanipulátor foglyul esett maradék személyzetét abba a hatalmas acél karámba zárták, amely a repülőtér hangárjából megmaradt. Háromszáznegyvenkét katona és hetvennégy civil. Hat hónapra elegendő élelmük és vizük lesz, valaki majd rájuk talál.
- Veszteség van?
- Nincs, admirális asszony.
- Sérült robot?
- Nincs admirális asszony! Gyorsan és hatékonyan végeztük a munkánkat. – mindenki másnak a szájából ez talán elviselhetetlen dicsekvésnek hangozhatott volna, a robottól természetes volt és közönséges.
A szőke nő nagyot sóhajtott.
- Hazamegyünk!
A következő pillanatban a kutter fedélzetén álltak.
Folytatása következik.
