Tizenkilencedik rész
Zrínyi Miklós nemzedéke már élt Mohács idején, de a harcban kora miatt még nem vehetett részt.
A Buda eleste utáni években vált felnőtté az első olyan magyar generáció, amelyik már a mohácsi csata után született. Egészen másképpen látták a világot ezek a nemzedékek, és benne az ország helyzetét, mint elődeik.
Ekkorra már világossá vált, milyen mélyes vétkesek az ország tönkretételében a rendek. Ekkor, ezek a nemzedékek látták be elsőnek, hogy az ország erőforrásait a török elleni harc érdekében kellett volna mozgósítani.
Ez igazából sohasem történt meg, a török elleni érdemi harcra mindig csak az erők egy töredékét lehetett felvonultatni. Így volt ez még Hunyadi idején is. Amíg a törökkel élethalálharc folyt, másutt egymással hadakoztak a nagyurak, dúlt a rendi anarchia. A király is csak a zsákmányból akart részesedni a szultán legyőzése után.
Még Mátyás idején sem használták az ország erőforrásainak javát a török elleni harc céljaira, bár akkor a védelem hatékonysága ugrásszerűen növekedett.
A Mohács után felnőtt nemzedékek életét a harc kötötte le, sokkal inkább, mint korábban. Ekkoriban a magyar nemesi és főúri családok fiait eleve katonának nevelik. Nem műkedvelő, alkalmi harcossá, nem tornákon viaskodó, egyébként használhatatlan és fegyelmezetlen lovaggá, hanem valódi katonává, aki igazi küzdelmet folytat a török ellen, képes eltűrni a tábori élet nehézségeit, és elszántan védi a földjét.
Ki vette észre eddig, hogy a Buda eleste utáni évtizedben nyomtalanul eltűnt a magyar katonák kezéből a lovagi fegyverzet, és teljesen megszűnt a lovagi taktika?
Pedig korábban a magyar nemes lovagi fegyverzetű nehézlovasként harcolt, és az előző generációk még aktív tagjai azt a harcmodort tanulták. Hová lett? Hová lett a lovagi taktika többi eleme?
A magyar főurak maguk is huszárként harcolnak a maguk fizette katonák élén? Mikor történt a változás, és kitől indult ki?
A nyugati hadviseléssel kapcsolatban a szakkönyvek nem győzik állandóan ismételni, hogy Európa lovagi elitje, a francia lovagok serege 1524-ben, a páviai csatában indult utoljára rohamra. Ezzel szemben a lovagi módon felszerelt nehézlovasság egészen a század végéig minden nyugati hadseregben fontos szerepet játszik, és a lovagi taktika számos eleme is megmarad.
Nálunk viszont nyomtalanul eltűnt.
A történettudományunk ezen nemigen akad fenn. Természetesnek tekinti, hogy a török elleni harc követelményei miatt tökéletesen megváltozott a magyar fegyveres erők struktúrája és taktikája, ezt szokásához híven a „nagy összefüggések” segítségül hívásával magyarázza.
Pedig hát a változást emberek élték meg, emberek határozták el, emberek csinálták végig. Hatékonyan és eredményesen akartak harcolni a török ellen. Az oszmán had ellen, amely ekkor legyőzhetetlennek számított.
Győzni akartak, meg akarták állítani a törököt. Meg akarták védeni a hazájukat. Nem igaz, hogy csak a tulajdon birtokaik védelmére fegyverkeztek. Gyakran több száz kilométerre tűnnek fel, más országrészek védelmében viaskodnak a törökkel.
Ezek a generációk nem kisebb célt tűztek ki maguk elé, mint megállítani a török terjeszkedést.
Ebben a korban ez lehetetlennek tűnt.
A mai történettudomány axiómának tekinti, hogy a Magyar Királyság nem rendelkezett ahhoz elegendő erővel, hogy kikergesse a törököt a Balkánról. Ez valószínűleg így is van, de az más kérdés, hogy vajon a Magyar Királyság önerejéből képes lehetett-e végleg feltartóztatni a török hódítást.
Tudtommal ezt ilyen szemszögből még komolyan soha senki sem vizsgálta. A történelmi tények azt mutatják, hogy a Magyar Királyság soha, egyetlen alkalommal sem vetette be teljes katonai potenciálját a török ellen.
A mohácsi vereség következményei gyakorlatilag megsemmisítette a magyar államot, és szétverte annak katonai potenciálját. Buda eleste után utóbbi már csak torzó, töredéke az eredetinek.
Mégis…
Zrínyi és kortársai szentül meg vannak róla győződve, hogy a török terjeszkedése megállítható, méghozzá itt, Magyarországon állítható meg.
Ennek fényében válnak érthetővé Zrínyi Miklósnak és legjobb kortársainak céljai, törekvései. Közülük a legnagyobb ambíciója éppen Zrínyinek van. Személyes törekvéseinek legfőbb mozgatórugója, életének célja: a török megállítása.
Kanizsa sikeres védelmét is ilyen szempontból kell értékelnünk.
Megállítható volt-e a török terjeszkedés Magyarországon, a XVI. század közepén?
Történettudományunk erre a kérdésre időnként reflexszerűen nemmel válaszol, a történelmi tények azonban azt mutatják, hogy a török terjeszkedése Magyarországon a XVI. század közepén kifulladt, lendülete megtört.
Mennyi része volt ebben Zrínyi Miklósnak?
Kanizsa védelme meglepte az ostromlókat. A török gyakran találkozott eddig is kétségbeesett merészséggel, szívós kitartással, de mindig azt tapasztalta, hogy a védők elszántsága előbb-utóbb elfogy, erejük megtörik, és az ostromlott vár hamarosan a támadó kezére kerül. Ha az ostromlottak nem adják meg magukat, akkor az utolsó roham során egy szálig leöldösi őket a török.
Ulema pasa számára nem a védők elszántsága volt a meglepő újdonság, ilyennel már korábban is találkozott. Még ebben az esztendőben is.
A vár ereje sem volt újdonság, Kanizsa ekkor nem tartozott a bevehetetlennek tűnő erődítmények közé.
A merészség sem volt újdonság, ilyennel is találkozott már. Általában a kétségbeesés sugallta, és meggondolatlanság kísérte.
Az újdonság a következetes, aktív védelem volt, ami nemcsak merészséggel, hanem nagyon hatékony, rugalmas és lendületes parancsnoklással párosult. A rohamai összeomlottak, a védők a legkülönfélébb módon törtek borsot az orra alá.
Aztán megtörtént, amire végképp nem számított: a védők átvették a hadműveleti kezdeményezést. Ilyet utoljára Hunyadi művelt ellenük; a törökök tán még azt is elfeledték, hogy ez egyáltalán lehetséges.
Zrínyi megragadta az első igazi lehetőséget, váratlan, jól szervezett, koncentrált támadást indított, és megsemmisítő vereséget mért a túlerőben lévő ostromlókra.
Tudjuk, hogy a török nagyon is éberen figyelte a hadi eseményeket, és mindent számon tartott. Különösen most, Szulejmán idején, hatalma csúcspontján.
Ha arra keressük a választ, miért is fordult a szultán 1566-ban Szigetvár ellen, az okok hosszú láncolatában talán Kanizsa 1543. évi parádés védelme lehetett az első.
Folytatása következik.
