SZÁZNEGYVENNEGYEDIK RÉSZ
A lírai alkotó személyes felelőssége talán a legfontosabb azon új elvek közül, amelyek valóban előrevihetik a magyar költészetet. A szabad akarat elvén alapul, igen sok szállal kötődik az ember egyéni és közösségi identitásához, valamint a tradícióhoz is.
Voltaképpen az elvárás minimuma, hogy az alkotó legyen jelen a saját művében. A régi poéták költeményeiben ez magától értetődik. A lírai Én a költő személyes képviselője, „lelkéből lelkedzett” önmaga; tulajdon életének része, egy adott pillanatnyi önmaga. Ezen a költő magánemberként túlléphet, de életének adott pillanatát személyes jelenlétként mindörökre otthagyja a versében. Személyes részvétel nélkül a vers nem hiteles, csupán halott szóhalmaz.
Fentebb már láttuk, hogy a líra tárgya a nyilvános személyesség. Ennek vállalása már amúgy is feltételezi az alkotó személyes felelősségét, de csak a nyilvános személyesség csak a vállalt személyes jelenlét esetében lehet valóban tárgya a lírának. A líra nem mehet az emberi alá.
Még valami el kell itt mondanom. A lírai Én a magánembertől elvárat alá sem mehet! Amit magad nem akarsz látni, ne mutasd olvasóidnak, embertársaidnak! Közvetve sem. Amit nem adnál a saját gyermeked kezébe, azt máséval se olvastasd!
Személyes felelősség nélkül minden korban keletkeztek verses szövegek; zömmel bökversek, gúnyos, támadó versezetek, rigmusok, csasztuskák; ezek valamilyen hétköznapi ügy, háború, konfliktus, politikai torzsalkodás, vagy reklám céljából íródtak, és nem tartoznak a lírai művészet érdeklődési köréhez. Közös jellemzőjük az alkotó személyes felelősségének hiánya.
A valódi személyes felelősség akadályozza meg a lírai szöveg dehumanizálódását.
Ami régebben magától értetődött, ma már „hivatalosan” nem elvárás. Ahogy sok más sem, amelyek nélkül a vers – nem vers.
A „hivatalos” irányzatok okozta ízlésrombolás úgy fúrja magát a magyar irodalmi köztudatba, mint a szú a fába. A gagyival „összefogva” képes „leereszkedni” a lehető a legalpáribb mélységekbe is.
A kanonizált lírát majmoló portálokon a „hivatali” irányzat korifeusainak szövegeit utánzó szerencsétlen flótások rendszeresen lerohanják az olyan amatőr költőt, akinek a versében bármi is versre emlékeztet. Kifogásolnak érzelmet, képeket, hangulatot, formát. Mindent, ami valóban lírai.
Az egyik helyen NN körülbelül ezt nyilatkoztatta ki:
„A csengő-bongó ritmus a versben olyan, mint csengettyű a halotti toron.”
?? (Több kérdőjelet is megérdemelne.)
Ennek vajon az egyszerű marhaságon kívül mi értelme van? A ritmus a vers legalapvetőbb eleme. A probléma inkább a hiánya szokott lenni. A kanonizált líra sznob körökben olyan utánzási ösztönt gerjeszt, ami az ízlést is keményen rombolja, szinte minden ellenkező előjelűre vált. Fehér lesz a fekete.
A lírában ugyanolyan fontos a mesterségbeli tudás, mint másutt. Aki nem képes szépen gördülő sorokat, briliáns képeket, és – igen” – csengő-bongó ritmust alkotni, nem költő. A gyalogjáró, döcögő szövegnek akkor sincs lírai érdeke, ha a témájának egyébként lenne, és akad benne imitt-amott néhány valóban szép kép, megragadó kifejezés.
A ritmus a versnek örök jellegzetessége, de nem állandó. Egy-egy ritmusfajtát időnként rongyosra koptatnak, ezért új verszenére van szükség ahhoz, hogy újra érvényesülhessen a költői erő.
Ady annak idején nem volt hajlandó a kor ritmusfajtáit alkalmazni, új ritmusfajtákat, új verszenét választott helyette. Amikor magyartalansággal vádolták, inkább visszanyúlt a régi magyar költészet versformáihoz.
A ritmusfajták változhatnak, de a vers – vers marad.
„A csengő-bongó ritmus a versben olyan, mint csengettyű a halotti toron.”
Szent Habakuk! A líra nem halotti tor! Hogy’ volna már az?
Itt kell megállnom. Miféle Istentől és embertől elrugaszkodott gondolkodás, miféle áporodott ellen-esztétika lehet az, ami a líra alapvető területévé éppen a halált és a gyászt teszi? Vagy az undor és a rettenet? Vagy a csüggedés és a reménytelenség?
A líra talán az irodalom legrégibb formája. Mindenkor az emberi érzelmek teljességét vonultatja fel. De nem azon alapul, hogy az élet megszűnik, hanem azon, hogy – az Élet megy tovább. Az Élet mindig megy tovább.
A líra egy közösséghez szól, és a közösség élete mindig folytatódik.
A lírában megvalósul egyén és közösség lírai élményközössége. A lírában megszólaló fájdalom a közösség fájdalma is, a magány a közösséget is érinti, mindennek önmagán és az individuumon túlmutató szerepe és hatása van. Ezért is az egyik alapvető lírai helyzet az elégikus szituáció; fájdalmas tartalom rendezett formában.
A rendezett forma az Élet folytonosságát jelenti, mert a ritmus alapja a szívdobogás. Az Élet megy tovább, a vers tovább él, mint a költő.
A puszta reménytelenség sohasem teremt nagy költészetet. Volt a magyar lírában olyan költő, akit fiatalon minden kortársánál tehetségesebbnek tartottak, mégsem tudta befutni azt a pályát, amit a talentuma ígért, éspedig azért nem, mert a bánaton kívül nem volt képes más hangon megszólalni. Egyhangú és csaknem egy témájú költő maradt – a magyar költészet harmadik vagy negyedik vonalában. Önbizalom nélkül nem lehetséges jelentős költői teljesítmény.
A költői nagyság egyik ismérve, hogy saját személyes érzelmein kívül képes-e az alkotó a közösségének érzelmeit sajátjának megélni és a közösség számára élményt adóan tolmácsolni.
A nagyság másik kritériuma: tud-e távlatot nyújtani a költő a közösségének. Képes-e túllépni halálon, fájdalmon, bánaton. Képes-e korának minden fontos momentumát érzelmi síkra vetítve megosztani a közönségével? A nagy költők képesek rá, de csak ők.
És arra is, hogy mindezt szépen, felejthetetlenül, emlékezetesen, közösséget újjáteremtő módon, lírai élményközösséget kiváltva tegyék.
A tradíció a lírán keresztül építi a jövőt.
A magyar költészet legnagyobb alkotóinak életműve leginkább abban közös, hogy képesek voltak lírai szintézist létrehozni a közösség számára. Ezt lehet elmondani Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Ady Endre vagy József Attila lírájáról.
Eleve figyelmeztető lehetne, hogy a felsoroltak egyike sem követte az akkori „hivatalosan trendi” lírát, emiatt nehézségeik támadtak.
Térjünk vissza a költői felelősség fogalmához.
A lírai költő felelőssége a mesterségbeli tudás, a hit, a személyes részvétel és az erkölcsi jó melletti elkötelezettség szintézise. Értékes költészet ezek egyike nélkül sem lehetséges.
A költői felelősségnek vannak formai elemei is, ilyen például a vers gondos központozása. A manapság „trendivé” lett ostoba központozatlanság nemcsak a kommunikációra való tudatos képtelenséget és a vers szavalhatatlanságát jelenti; a költő ilyenkor voltaképpen kivonul saját verséből, semmiféle felelősséget nem vállal. Nagyon sok olyan központozatlan vers születik manapság, amely csaknem kizárólag központozással értékessé tehető. Ha a költő erre nem hajlandó, a szerző nem vállalja a személyességet, és ezzel voltaképpen a lírai felelősséget tagadja meg.
A költői felelősség a vállalt mindig a tudatos és lelkiismeretes választásban nyilvánul meg.
Korunk információrengetegében szinte minden pillanatban választásra kényszerülünk. Filozófiai értelemben a választás minden esetben a szabad cselekvés és a végzet valamelyik formája közötti döntést jelenti.
A világban ma a személyes felelősségnek sokkal nagyobb szerepe van, mint a történelem során eddig bármikor.
Globális és lokális mentén egyensúlyoz a mai emberiség. Valamiféle globalizációra mindenképpen szükség van, de ez nem vezethet a lokális kultúrák szétzúzásához vagy fellazításához. A valóban az emberiség érdekeit képviselő globalizáció csakis a közösségi identitások tiszteletben tartásával hozhat igazi fejlődést.
A költő mindig egy közösséget képvisel, az emberiséghez a közösségén keresztül tartozik. Nem lehet a globalizáció öncélú ellensége, akkor provinciális volna, de nem állhat szemben valami ködös globalizáció gólyaperspektívájából a közösségével sem, mert akkor lírája a levegőben lóg, és előbb-utóbb vagy globalista erők propagandistájává, vagy öncélúvá és jelentéktelenné válik.
Egy olyan világban, amikor szinte félévente „megtalálják” a bűnözés, vagy – urambocsá’ – „a gyilkosság génjét”, és ahol az életünk minden pillanatában olyan propaganda zuhog ránk, amely a személyes felelősség és a szabad akarat feladására akar kényszeríteni bennünket, és amely állandóan arról akar meggyőzni, hogy mindannyian tehetetlen bábok vagyunk ellenőrizhetetlen hatalmak kezében, nagy szükség van a személyes felelősségre és a személyes felelősségre épülő költői felelősségre.
Mostanra a „minden egész” valóban eltörött. Hatalmas civilizációs szakadás korában élünk. A helyi, regionális és nemzeti kultúrák megőrzése az emberiség létkérdésévé vált. Újfajta nemzeti érzésre van szükség, amely más nemzetek identitásával kölcsönösen összefér.
Mindazt, ami „eltörött”, nemcsak össze kell rakni, ritmusba is kell szedni. A tradíció alapján, annak szilárd talaján állva új, hatékony, közösség szervezésére és fenntartására alkalmas költészetet kell teremtenünk. Ahogy a többi népnek is.
Lényegében most jött el a sokat emlegetett „nemzetköziség”, jobban mondva inkább „nemzetek közöttiség” ideje. A nyelvek és kultúrák az emberiség közös kincsei, egyik sem alávalóbb a többinél.
Ezzel szemben áll az agresszív, távlat nélküli, üres és lapos kozmopolitizmus, amely az összes kultúra beolvasztására törekszik. Vele szemben nincs helye kompromisszumnak.
A kanonizált líra ennek szolgálatában áll, ezért tűnik úgy, mintha nem is ehhez a bolygóhoz, mintha egy merőben más civilizációhoz tartozna. Semmiféle hagyományos poétikával és esztétikával nem fér össze, azokból nem vezethető le.
A kanonizált líra más világ. A végzet világa.
A következőkben meg fogom vizsgálni.
Folytatása következik.
