Harun al-Rasid, ahogy hatalomra került, összehívta a szultáni tanácsadókat.
Megjelentek a hosszú szakállú vének, és a cifra öltözetű fiatalabbak.
- Hallgatlak benneteket! – kezdte az ifjú uralkodó. – Hogyan kormányozzam az országot?
A bölcs tanácsadók egymás után elemkedtek szólásra. Beszéltek adókról, hódításokról, bölcs törvényekről, vallásosságról, bőkezűségről, legfőképpen pedig a tanácsadók megbecsüléséről. Egymás után tucatszor is elmondták, milyen a bölcs uralom. Egyik sem feledkezett meg arról, hogy a jó uralkodó kegyes és bőkezű a bölcs tanácsadókkal.
Az ifjú szultán némán végighallgatta mindet. Arcizma sem rándult. Szeme se rebbent. Amikor némelyik másodszor is szólásra emelkedett, azt is végighallgatta.
A tanácsadók figyelték, de semmit sem tudtak leolvasni az arcáról. Emiatt aggódtak is. Húzták az időt újabb és újabb felszólalásokkal. Harun al-Rasid ezekre sem reagált. Végül kifulladva elhallgattak.
Az ifjú szultán rájuk mosolygott.
- Meghallgattalak benneteket, – kezdte, miközben sorra egyenként mindnek a szemébe nézett. A legtöbbjük erre lesunyta a fejét. – és nem vagyok elégedett azzal, amit hallottam.
Meglepetten, egyesek rettegve néztek rá.
- Szeretném szilárdan kézben tartani az országomat, – folytatta az ifjú szultán. – és nem kaptam tőletek tanácsot arra nézve, hogy ezt miképpen tehetem.
Mindannyian elképedtek.
- De felség! – kiáltottak fel többen is.
- Mit kell tennem azért, hogy minden alattvalóm gazdag legyen?
Rosszallóan néztek rá. Milyen naiv uralkodó!
- Az lehetetlen, felség! – mondta kioktató hangsúllyal a legöregebb. – Allah rendelése, hogy legyenek szegények.
- Nem hiszem! – rázta meg a fejét Harun al-Rasid. – Allah nem akarja, hogy a szultán ne tarthassa kézben a birodalmát. Nálatok jobb tanácsadókra van szükségem. A nagyon szegények fölött senki sem uralkodik, a szultán sem.
