SZÁZHETVENHARMADIK RÉSZ
Valószínűleg a profanizálódás a legnagyobb veszedelem, ami a lírát fenyegetheti. Sőt, minden művészetre nézve ez lehet a legnagyobb veszedelem. Ez valóban felszámolással fenyeget; nemcsak a művészet, hanem minden érték következetes felszámolásával.
A román vallástörténész, Mircea Eliade vékony kötete, A szent és a profán a közelmúlt legfontosabb könyvei közé tartozik. A szerző ebben az ember két ellentétes létmódjaként határozza meg a szentet és a profánt.
A szent fogalmának gyakorlati kialakítása – a szakralizáció – voltaképpen vallásos jellegű viselkedést jelent, de nem feltétlenül kapcsolódik valláshoz; a világban létezés adta erkölcsi felelősséghez annál inkább.
Szakrális kapcsolatban állunk mindazzal, ami számunkra önmaga létezésének okából fontos. Különleges tiszteletet érzünk iránta, vonzódunk hozzá, becsüljük és védelmezzük. Sohasem a haszon miatt.
Nem azért tiszteljük, mert
- Betartja az általunk hozott szabályokat
- Anyagi hasznot hajt a számunkra
- Fontos pozíciókhoz vagy egyéb előnyökhöz juttat.
Lehet, hogy mindezekre képes, de ez minket nem érdekel, a számunkra ezek egyike sem releváns.
Ami szent a számunkra, azt őszintén tiszteljük.
- Nem képmutatásból
- Nem nevelési vagy egyéb kényszer okán
- Nem azért, hogy mások lássák.
- Nem is azért, mert előnyöket várunk tőle.
Őszintén tiszteljük.
Az őszinte tisztelet nem számol, és nem mérlegel. Legfőbb ismertetőjegye a hűség.
Szakrális tiszteletünk tárgyát nem vitatjuk, nem kritizálgatjuk, és nem áruljuk el. Ha mégis konfliktusba kerülünk vele, beleroppanunk.
Szakrális viszonyban állunk mindennel és mindenkivel, akit vagy amit szeretünk. A szakrális kapcsolathoz minden társul szegődik a hit. Őszintén hiszünk szeretetünkben a szeretett lény, dolog, fogalom különleges értékében. A hit ereje önmagában van, bizonyításra, levezetésre nem szorul, ilyesmit nem is igényel.
A szakrális jellegű kapcsolat az emberi lét alapjai köz tartozik. Normális esetben az ember eleve szakrális jellegű kapcsolatokba születik. Az anya-gyermek, illetve az apa-gyermek kapcsolat a legerősebb szakrális jellegű emberi viszonyok közé tartozik, amennyiben jól működnek. Alapjuk az anyai és az apai felelősség, amely idővel – évek, évtizedek múltával – maga mellé neveli a gyermeki felelősséget. Normális esetben a gyermek maga körül lát egy másik, igen fontos szakrális jellegű kapcsolatot, szüleik szerelmét, férj és feleség szakrális kapcsolatát, egymás iránti felelősségét.
Szakrális jellegű emberi kapcsolatok:
- Barátság
- Szerelem
- Tisztelet
- Szülő-gyermek kapcsolat
- Testvérek kapcsolata
Szakrális mindaz, ami érzelmi és erkölcsi egységet teremtve túlmutat az egyéni lét határain.
Szakrális kapcsolat fűzhet bennünket a következőkhöz:
- Szerelem
- Család
- Haza
- Meggyőződés
Profán szemszögből ezek üres erkölcsi csigaházak. A profán módon nevelt, és kizárólag profán módon létezni tudó – voltaképpen súlyosan fogyatékos – ember ezeket valóban képtelen értelmezni. Nem képes megérteni, miért tart ki valaki a társa mellett, amikor olyanok is érdeklődnek utána, akik „csinosabbak és fiatalabbak”, esetleg „többet keresnek”; vagy miért kockáztatja valaki az életét a túlerővel szemben ahelyett, hogy „kiegyezne” vagy külföldre menekülne.
Szakralizáció nélkül emberi közösség nem létezik.
Nagy sportegyesületünk területén elvárják a fiataloktól, hogy minden felnőttnek előre köszönjenek, ráadásul a létesítmény egész területén tilos a fülhallgató.
Ugyanakkor gügye reklám üvölti a fülünkbe, hogy „hallgass zenét bárhol és bármikor”.
Ez a két példa jellemzi szent és profán alapvető különbségét a hétköznapok szintjén. A reklám a felelőtlenség terméke, semmi egyéb nem érdekli, csak az, hogy minél nagyobb számban adhassa el a portékáját. Ha a világot fülhallgatós idióták népesítik be, azokat kell vevővé tenni; tevékenységének következményei nem érdeklik – ami a felelőtlenség tipikus esete.
Ezzel szemben a sportegyesületben tudják, hogy eredményes munka csak ott folyhat, ahol gátat vetnek a profán közönynek, a bunkóságnak.
Mi is hát a profán?
Folytatása következik.
