Valamikor a XV. században a pápai hadak Anconát ostromolták. A város védői makacsul kitartottak, nagy veszteségeket okoztak a támadóknak.
A fegyver, amit a védők mesterien alkalmaztak, a kézi ágyú volt, azaz a puska. Alig hasonlított mai utódaira. A legtöbbje csak ormótlan vascső volt, és gyújtózsinórral sütötték el.
Az anconai fegyverművesek remekeltek, a kor legjobb puskáit készítették a védők számára. Nem hordtak távolra, de pokoli erővel lőtték ki a jókora lövedéket. Ez utóbbi is vasból készült, ez volt az anconai lövészek egyik újdonsága. A kovácsok készítették őket a szokásos kőlövedék, vagy közönséges kavics helyett. Gyilkos erővel csapódtak be, mintha kartonpapírból lett volna a páncél…
A katonák egyre kevésbé lelkesedtek.
Az egyik bíboros úgy vélte, hatni tud rájuk “a jó ügy érdekében”.
Hatalmas prédikációt dörrentett a katonáknak.
- Testvéreim az Úrban! – bőgte átszellemülten. – A háborúnk Istennek tetsző. Jézus velünk harcol!
- Őt is eltalálják? – vakkantott közbe egy zsoldos.
Az eminenciás atya elengedte a füle mellett.
- Testvéreim az Úrban! A pápa őszentsége jelt kapott a mi Urunktól! Az elesetteket lakomára várják a mennyek országában! Ne féljetek a haláltól, testvéreim, Jézussal fogtok lakomázni.
Amikor másnak a katonák rohamra indultak, a bíboros atya figyelmeztette őket:
- Aki meghal, Jézussal lakomázik!
Most is akadt egy tiszteletlen zsoldos:
- Atyaságod nem jön velünk a mennyei lakomára?
A kardinális bután nézett rá.
- Nem jön velünk lakomázni, bíboros úr? – kérdezte egy másik hadfi.
- Én ma böjtölök, fiam. - vágta rá a bíboros.
