Ott rejtőzik a baljós ég fölött,
A harsány reklámszünetek között,
A hazug, kincstári mosoly mögött,
A ronggyá szakadozó idegekben
Közéleti patvarkodásban rebben,
Üres tekintetekből vigyorog.
A Jelen buta, süket peremén
Várakozik
A Rém.
Az ostobaság csillaga ragyog,
Egyre butulnak
A hétköznapok.
A fáradt Idő görcsösen pereg,
Vámpírok,
Szörnyek,
Farkasemberek
Acsarkodnak gyermekeink agyában,
S a jövő
Véres foggal
Magányt terjeszt üres kábel-zene,
S az ostoba, drótos fülű jelen
Rossz lármájától
Önmagát se hallja.
Puha talpon settenkedik
A sunyi rettenet;
S a világ felett,
Egyetlen árva jelzőlámpa ég.
Pusztul a rét, és növekszik a sár,
S a borzalom még egyelőre
Vár.
Ledől az ünnep, mint régi vár tornya,
Marad helyette eszetlen tivornya,
Végképp meghalnak a meghitt nyarak,
Fehér bottal koldul az Akarat.
Kihal a Hűség,
Kialszik a Hit,
S a butaságon hízik
A profit.
A pénz-mennyország ingatag ladik,
Alatta csöndesen várakozik
A profanizált sunyi kárhozat.
Még rejtőzik,
Várakozik,
Oson
A külvárosi erőszak-soron,
De feni már
A csorba agyarát.
Egyre hátrál
Az Emberség,
A Hit;
És a kapituláns ostobaság
Rekedt hangon kántálja a világba
A reménytelenség mítoszait.
