SZÁZÖTVENHARMADIK RÉSZ
v Lehet-e a művészet és az irodalom közege az értelmi, érzelmi és erkölcsi impotencia?
Ez az a kérdés, amelyre általában kapásból nemmel válaszolunk, hiszen a felvetés is tökéletesen abszurdnak tűnik.
Egyáltalán miért merülhet fel ez a kérdés?
Modern világunkban a költészet funkciója alapvetően tisztázatlan, még a művészet más ágaihoz viszonyítva is feltűnően az. Az önmagukat anyagelvűnek meghatározó eszmerendszerek, amelyeket talán helyesebb volna a világot Isten nélkül elképzelő filozófiáknak tartanunk, általában nem tudnak mit kezdeni a költészettel, a pozitivizmustól kezdve jelentéktelennek, másodrangú jelenségnek, vagy éppen fogyatékosságnak értelmezik, vagy ilyen értelmezését sugallják.
A marxizmus is feltűnő zavarban volt, amikor a költészetnek a társadalomban betöltött szerepéről kellett szólnia. A „felépítmény” legjelentéktelenebb régióiba utalta, és riadtan ötölt-hatolt arról, miért volt „szükségszerű” a történelem valamelyik pillanatában egy-egy nagy alkotó feltűnése, illetve miért is volt „szükségszerű”, hogy akkoriban mégsem akadt nagy költő. A „termelőerők”, meg a „termelési viszonyok” megalkották, vagy nem alkották meg a maguk nagy líráját, a teoretikus meg nyögve-izzadva rögtönzött mellé valamilyen ideológiát.
Szinte hozzászoktunk már, miféle módon vizsgálja az anyagelvű gondolkodás a költészetet, de nagyon ritkán beszélünk arról, minek tűnik az anyagelvű gondolkodás a líra szemszögéből nézve.
Pedig ez határozottan érdekes.
Elöljáróban annyit kell elmondanom, hogy a XX. század egyik legdivatosabb filozófusa, Martin Heidegger nagyon határozottan megállapította, méghozzá nem is egyszer, hogy a materialista bölcseletet nem lehet teljes értékű filozófiának tekinteni, mert éppen az alapvető elvek felől tekintve minden materializmus fogyatékos.
Nem célszerű most ennek a részletezésébe belemenni, elég, hogy a múlt századi pesszimista filozófiák egyik legfontosabb képviselője észrevette és szóvá tette a modern materializmus mélyén rejlő távlathiányt és az ebből fakadó mélységes, parttalan pesszimizmust.
Ezek után vizsgáljuk meg, mi is a modern anyagelv – a líra oldaláról nézve.
Már első pillantásra feltűnik, hogy ebből a nézőpontból vizsgálva a modern anyagelv lényege paradox módon nem is az anyagelv, hiszen az egyáltalán nem „elv”, nem választás eredménye, hanem olyan „objektív valóság” amely az anyagelv világa szerint önmaga okán létező, cél nélküli kerete a mindenségnek; lényegében személytelen és tudat nélküli istenség. Létezése kétségbevonhatatlan „természettudományos” dogma.
Ez pedig igen súlyos következményeket hordoz magában nemcsak a költészetre, hanem az egész emberi civilizációra nézve is.
Egy ilyen világképben maga az élet létezése a legsúlyosabb kérdés. Ha következetesen ragaszkodunk az anyag elsődlegességének dogmájához, a modern logika szerint az élet csak véletlenszerű és alapjában céltalan jelenség, célja, értelme nincs, ahogy nincs az univerzum kialakulásában és fennmaradásában semmiféle kiemelkedő jelentősége sem.
Ha pedig az embert a dolgok teremtik, az erkölcs viszonylagos, „jó” és „rossz” csak a tudat pillanatnyi szeszélye folytán létező, alapjában virtuális jelenségek – erkölcsi világrend nem létezik.
A költészet szemszögéből nézve tehát a modern anyagelvű gondolkodás lényege nem az anyag dominanciája, hanem a világ alapvetően profán szemlélete.
A szélsőségesen profán szemlélet mindig értékzavar forrása. Hajlik rá, hogy a világra mélység nélkül tekintsen, hatalomban, pénzben lássa a jelenségek örök lényegét. Az ilyesféle materializmus alapvetően egydimenziós gondolkodás. A jelenlegi materialista világfelfogások zöme ilyen. Napjaink liberalizmusainak zöme sem különb. A materializmusok zöme érdeklődésének homlokterébe az Isten nélküli világ valamely utópisztikus képét állítja, napjaink liberalizmusainál ez a piac utópiája.
Pedig egyáltalán nem szükségszerű, hogy a materialista gondolkodás a világot profán értelmetlenségek halmazának, a süket, vak és tudat nélküli végzet reménytelen univerzumának lássa. Még Isten létét sem kell feltételezni az erkölcsi világrend létezéséhez. Az erkölcsi világrend bennünk van. Abban a meggyőződésben, hogy az emberhez méltó gondolkodás alapja az emberiség morális egységének elismerése. Létezik erkölcsös cselekedet és minden pillanatban létezik erkölcsösen cselekvő ember. Felelős vagyok a cselekedeteimért. Létezik emberséges megoldás, és én azt választom. Létezik erkölcsös cselekedet, és én azt választom.
A lírainak a profán a hétköznapi gondolkodásban is ellentéte. Egy profán és csak profán világban még igazi eszmék sem léteznek, nemhogy küldetések. Egy profán és csak profán világ hivatalos önképében a líra csak a hatalom mellett állhat, és semmi egyéb sem lehet, mint protokolláris díszítő jelenség, vagy luxus bohóc. Udvari bolond. A hatalom hivatásos nevettetője.
Vessünk egy pillantást a kanonizált lírára…
Ha nem létezik erkölcsi mélység, alkotói felelősség sincs. Az udvari bolondtól ilyet nem is lehet elvárni. Azt se tudja, mi fán terem. Meg is sértődik, ha a szemére lobbantják a távlathiányt. Kikéri magának. Az meg micsoda?
Friss példát hozok.
Napjainkban valamelyik kanonizált költő valamelyik verse tankönyvbe kerülvén kisebb felbolydulást keltett internetes berkekben. A verssel majd a későbbiekben foglalkozom, ide most más kívánkozik.
A hozzászólok némelyike az alkotói felelősséget hiányolta. Erre egyik tisztelője az alábbi nívódíjas „alkotást” préselte ki magából a kanonizált költő művének „védelmében”:
„Az áll itt egy gyerekversben,
hogy legjobb a gyerek nyersen.
Ízletesebb, mint a nyárson,
az áll itt egy gyerekversben.
Háborog sok kommentelő:
ez a kis vers de leverő!
Sokkal jobb a vesevelő,
háborog sok kommentelő.
Versben legyen isten-haza,
mert különben kutyafasza!
Felháborítóan laza;
versben legyen isten-haza!
Mert a vers az felelősség,
zaj, csata és vérfelhős ég.
Közepén haragvó Isten:
ha ez nincsen, vers se nincsen!”
Ne botránkozzunk meg, ne akadjunk fel sem a forma bakugrásain, se a tartalom sivárságán. A vers nyilvánvalóan alatta marad a középszerű reklámrigmusoknak is, és a csasztuskáknak ebben a dimenziójában a bárgyúság úgyszólván műfaji követelmény. Nézzük el, hogy a versike szellemi horizontja a banalitástól az ízléstelenségig terjed. Az indulatokat se vegyük észre; ha már gagyi, legalább öntudatos. Nem érdekesek a kínrímek, a fantáziátlan ismétlések. Bizonyos szagokat társaságban nem illik szóvá tenni. Az se baj, hogy a tizenhat soros kis kotlomány helyenként nehézkesen izzad-fullad, másutt döcög és billeg, mint a rossz taliga. Másra figyeljünk fel.
Arra figyeljünk fel, hogy rigmus elkövetőjének mennyire nincs fogalma líráról, felelősségről, esztétikáról, mégis mi mindenről hord itt össze hetet-havat. A gagyi egyik ismérve, hogy semmiről semmit nem tud, de mindenről kinyilatkoztatást tesz a maga modorában. Az aprócska versezet napjaink monumentális értékzavarának állatorvosi lova. A kanonizált líra profán védelmezője.
Ezt látva érthetjük meg, milyen nagy szükség van napjainkban a tradíció ápolására, továbbvitelére. Nem porosodó ódonságokra, hanem új tradícióra, a hagyományokkal való igazi kapcsolat megteremtésére, az általános értékzavar felszámolására.
A legalapvetőbb fogalmakat is újra kell definiálni, új lírai szemléletre van szükség, hagyományok, alapvető erkölcsi értékek és a kor modern erkölcsi és szellemi szükségleteinek integrálására. Gyermekek vagyunk és szülők, apák és anyák, tanítók és tanítványok. Férfiak, nők, emberek, európaiak, magyarok. A hagyományok segítségül hívásával kell új értelmiségi szemléletet, új hétköznapokat, új ünnepeket teremteni.
Gyermekeinkre, unokáinkra, tanítványainkra nem hagyhatunk értékzavaros, profán nihilt, az alpáriság, a gagyi „kultúráját”.
Meg kell szentelni az emberi életet, a hétköznapokat. Minden percet. Az ember csak egy megszentelt világban, egy megszentelt életben fejlődhet tovább. Nem süket doktrínák és pénzhegyek rejtik a fejlődést, a boldogság alapja nem a fogyasztás állandó növekedése.
Megszentelni valamit a mi világunkban már nem hókuszpókuszokkal, vagy ásatag, groteszk szertartásokkal lehet.
A lírának ebben igen sok a feladata.
Folytatása következik.
