HUSZONEGYEDIK RÉSZ
A Magyarországról és az osztrák örökös tartományokból összegyűjtött katonaság tétlenül vesztegelt Győr alatt. A zömmel német, cseh, olasz és spanyol egységek parancsnokai semmi hajlandóságot sem mutattak arra, hogy tevőlegesen lépjenek fel a török ellen. A feladatuk egyértelműen az örökös tartományok biztosítása volt, ennek eleget is tettek. Könnyű dolguk volt, a török elállt attól, hogy Ausztria irányába folytassa a támadást.
A nemzetközi alakulatok némelyikének legénysége azonban örömmel támadta volna meg a törököt, tartozunk az igazságnak azzal, hogy erre is felhívjuk a figyelmet. A katonák lázongtak, küldöttségeket menesztettek a parancsnokokhoz, eredmény nélkül.
Ide Győr alá érkezett Zrínyi Miklós is Kanizsáról, magyar és horvát lovasság élén.
Szulejmán szultán éppen elfoglalta Székesfehérvárt. A török kézre került koronázóvárosból Győr alá érkeznek az életben maradt védők. Parancsnokuk, Tornielli átveszi a Győr alatt álló hadak vezérletét.
Közben a Dunántúlt akindzsik és tatárok fosztogatják. Borzalmas hírek érkeznek napról napra, menekültek tömege árasztja el Győr környékét. A szerencsétlenek rémségekről mesélnek, és vádló tekintettel néznek a katonákra.
Miért nem indulnak? Miért nem védik meg a népet a vadállatnál is könyörtelenebb, barom ellenségtől?
Futótűzként terjedt el a hír, hogy a török legyilkoltatta a gazdag székesfehérvári polgárokat. Éppen azokat, akik mindent megtettek azért, hogy a város mihamarabb elessen. Nagy tanulság volt ez későbbi időkre, de most a magyar katonákat szinte fojtogatta a bosszúvágy.
A török elfoglalta az ősi koronázó várost, Szent István székhelyét, és megbecstelenítette a régi királyok nyugvóhelyeit. Ráadásul már a környéken fosztogat, gyilkolja és rabláncra fűzi a szerencsétlen lakosságot.
Ki tűrheti ezt tétlenül?
Szeptember elején a tatárok már Kemenesalját pusztítják. A győri táborban növekszik az ingerültség.
Ferdinánd király megérkezett a táborba, és megrökönyödve értesült róla, hogy a birodalmi zsoldos hadak haza készülnek. Híre jött annak, hogy a szultán a hadjáratát befejezte, erre a megbízók úgy döntöttek, feloszlatják a csapatokat, a katonákat hazaküldik, mert már nincs rájuk szükség. A magyar hadvezérekre, akik az elesett várak és városok visszafoglalását követelték, ügyet se vetettek.
Hosszas alkudozás után a megbízók tízezer katona további alkalmazásához járultak hozzá, legfeljebb még két hónapig. Ferdinánd ennyit tudott elérni. Tízezer ember nyilvánvalóan nagyon kevés volt a török főerők elleni harcra, de néhány vár visszafoglalására ez is elegendő lehetett volna – ha megmozdulnak.
Ehhez már egyetlen parancsnoknak sem fűlött a foga, ahogy eddig sem.
Szeptember 18-án Ferdinánd azt írta bátyjának, V. Károlynak, hogy szerette volna legalább Esztergomot visszavenni a töröktől, de osztrák és cseh alattvalói ehhez nem járultak hozzá.
A magyar urak arra kérték a királyt, személyesen álljon a had élére, így gátolva meg annak szétoszlását. A magyar rendi törvények és szokások is ezt követelték.
Ferdinánd elhárította a megtiszteltetést, a had, amely egyelőre még körülbelül negyvenezer főből állt, továbbra is Győr alatt vesztegelt. Később Komárom alá vonultak, de továbbra sem kezdeményeztek a török ellen semmiféle hadmozdulatot.
A török már Ajka környékén fosztogat.
A magyarok úgy döntenek, nem tűrik tovább. Feltehetően parancs ellenére rajtaütésre szánják el magukat. Gyanítom, hogy éppen Zrínyi Miklós lehetett a portya egyik szervezője.
Kik vettek részt a támadásban Zrínyi Miklóson és katonáin kívül?
- Báthori András főkapitány
- Werbőczi Imre tolnai főispán
- Rátkai Pál
- Bakith Péter
Csupa tapasztalt katona.
Báthori András Ferdinánd király legbizalmasabb emberei közé tartozik, később tárnokmester, majd országbíró is lesz. Werbőczi Imre volt a döbröközi harcok legfontosabb magyar hadvezére, számos győzelmet aratott kisebb török hadak fölött. Rátkai Pál és Bakith Péter a kor híres lovassági parancsnokai, mindketten részt vettek később a schmalkaldeni háborúban, amit lényegében a magyar huszárok döntöttek el V. Károly javára.
Nyilván kiváló hírszerző szolgálatuk volt, ahogy a végvári harcok minden jelentősebb vezérének. Hírt kaptak róla, hogy egy körülbelül háromezer fős, akindzsikből és tatárokból álló csapat a közelben portyázik.
Az eset véletlenül a korábban említett leobersdorfi csata évfordulójára esett.
A forgatókönyv is nagyon hasonlított a tizenegy évvel korábbi győzelem eseményeihez. A remekül szervezett és lebonyolított rajtaütés teljes sikert hozott. A Somlóvásárhely melletti ellenséges tábort bekerítették, lerohanták, a török-tatár kontingenst pozdorjává verték. Hírmondó is alig maradt belőlük.
A harcból elmenekült török és tatár zöme a mocsárba veszett, néhány tucatot meg a felbőszült parasztok öltek meg baltával, vasvillával. Csak néhány száz jutott el Székesfehérvárig, hogy jelentse a rettenetes vereséget.
Zrínyi társaival együtt teljes győzelmet aratott ugyan, de ennek semmiféle hadműveleti vagy stratégiai jelentősége nem volt. kisebb csapatok elvesztését elbírta a török túlerő.
Sajnos, ez hosszú ideig jellemzője maradt a magyarországi hadszíntérnek, voltaképpen már a döbröközi harcoknak is ez volt a legfőbb tapasztalata. A magyar erők elégtelenek ahhoz, hogy döntő harcot vívjanak a török főerőkkel, de kisebb csapatokat gyakran szétvertek. Ennek azonban a háború menetére nézve semmiféle jelentősége nem volt.
Talán ebből a tapasztalatból adódott a török kiűzésére az a figyelemre méltó elképzelés, amellyel majd bő évszázad után a költő és hadvezér Zrínyi Miklós fog előállni, de amely már a század végének nagy, úgynevezett tizenötéves háborújában is felbukkan majd, és amelynek előzményei mintha már ekkoriban kialakultak volna.
A török főerők körülbelül májustól októberig akcióképesek. Velük szemben védekezni kell, nyílt ütközet egyelőre nem jön számításba. Legjobb lenne valami jól védhető bázisra támaszkodva feltartóztatni őket.
A bázis lehetne egy alaposan megerősített vár, amit a török nem képes elfoglalni. Ilyen erődök egyelőre nincsenek, sok munkára és költségre lenne szükség ahhoz, hogy a meglévőket erre alkalmassá tegyék, kellő mennyiségű lőszerre, sok modern lövegre, hosszú ideig kitartó élelem-és ivóvízkészletre, valamint négy-ötezer elszánt védőre.
Elvben az elgondolás jó, de nem megvalósítható. Nincs megfelelő vár, és a török várostromról szerzett tapasztalatok azt mutatták, hogy még a sikeresen ellenálló erődök védelme sem meggyőző, szerencsére is szükség van a török ellen. Voltaképpen még Bécs sem elég erős ahhoz, hogy a törököt megoldhatatlan feladat elé állítsa.
Ha egyetlen erőd nem elegendő, akkor erődök láncolatára van szükség. Voltaképpen már ezen az elven alapult a déli végvárvonal is, ami még Zsigmond idején épült ki, de az már odalett. Most az ország belsejében volt szükség megfelelő védelmi vonalra.
Talán ez volt az egyetlen pont, amelyben az osztrák és a magyar katonai elképzelések megegyeztek. Sürgősen szükség volt egy megfelelő védelmi vonalra. Az osztrák udvari stratégák azért törekedtek erre, hogy megállítsák a török előnyomulást, a magyarok meg azért, hogy bázist teremtsenek az ellentámadáshoz.
Később, a végvárrendszer kialakulása után a magyar parancsnokok meg is mutatták, hogyan képzelik el a védővonalat, mint hadműveleti bázist.
Védelemben rendkívül hatásos eszköznek bizonyult a diverzió. Ez a magyar parancsnokok leleménye volt, és szinte mindig bevált.
Valószínűleg kényszer hozta létre, de kialakulásában szerepet játszhatott az aktív védelem igénye is. A parancsnokok tudták, hogy a császári erők sohasem mentik fel a török ostrom alól a magyar várakat, nekik maguknak kell együttműködniük.
Ha a török ostrom alá fogott egy magyar várat, a többi gyorsan egyesítette erőit és felvonult, de nem az ostromlott vár felmentésére, ahhoz sohasem rendelkezett elegendő erővel, hanem megtámadtak egy másik török várat. Lehetőleg olyat, ami nem számított ostromra.
A török parancsnok ilyenkor kényszerhelyzetbe került. Pontosan tudta, hogy a magyar támadás csak őt akarja a szándékától eltéríteni, mégsem kockáztathatta meg egy fontos erősség elvesztését. Azzal is tisztában volt, hogy a magyarok mindent megtesznek a cselből megtámadott vár elfoglalására, ha ő figyelmen kívül hagyja a diverziót. Nem sok lehetősége volt. általában gyorsan felhagyott az ostrommal, hogy a megtámadott török őrség segítségére siessen, mire a magyarok is felhagytak a vár támadásával.
Ez a forgatókönyv igen gyakran bevált, számos magyar vár így menekült meg a töröktől. Például maga Szigetvár is tíz évvel a nagy ostrom előtt, 1556-ban.
A módszer sikeres alkalmazásához kiváló együttműködésre, gyorsaságra, remek helyzetfelismerésre volt szükség. A diverzió a magyar védelem egyik leghatásosabb eljárása volt a török-magyar végvári harcok egész időszakában, időnként császári parancsnokok is sikeresen alkalmazták. Az osztrák főerők soha.
Ez volt a végvári vonal szerepe védelemben.
Hát támadásban?
Sajnos, ez sokkal kevésbé derült ki. A magyarok ízlése szerinti nagy támadó hadjárat sohasem valósult meg, mindvégig vágyálom maradt. A harci eljárások ismeretében azonban erre is lehet következtetni.
A magyar várak őrsége igen sűrűn alkalmazta a portya eljárását. Az ilyen akciók némelyike szervezett kisebb hadjárat volt, amely gyakran négy-ötszáz kilométerre is behatolt a török hódoltsági területre, zavarta az összeköttetést, pánikot keltett, zsákmányt ejtett.
A védelmi rendszer megfelelő bázist nyújtott ahhoz, hogy a török hátországban zavart keltsenek, megbénítsák az összeköttetést, információt szerezzenek, akadályozzák a török erők mozgását.
Ami azonban a már kialakult védelmi rendszert illeti, ebben már eltértek egymástól az osztrák és a magyar szempontok.
Az osztrákok számára a végvári rendszer teljesen megfelelő volt, betöltötte funkcióját, megállította a török terjeszkedést, pontosan annyira, amennyire ezt Bécsben igényelték.
A magyar szempontoknak azonban a végvári rendszer nem felelt meg. Hosszú távon alkalmas volt a védekezésre, de nem hordozta magában az ellentámadás előkészítésének lehetőségeit. Helyette alakult ki az alább vázolt elképzelés.
A védelmi rendszer legfőbb problémája az volt, hogy az ország közepén, síkságon vagy enyhe dombvidéken, olyan területen rögzítette a frontvonalat, ahol a török kellőképpen kibontakoztathatta túlerejét, a létszámfölényétől fogva eleve mindig kezében tarthatja a hadműveleti, ezáltal pedig a stratégiai kezdeményezést is. A szultáni fősereg hatalmas mennyiségű lovassággal rendelkezett, ezért gyorsasággal sem lehetett vele szemben fölénybe kerülni. Arról nem is beszélve, hogy az ország közepén akadálytalanul pusztíthatta a lakosságot, és nem létezett olyan akadály, amely képes lett volna feltartóztatni.
A magyarok ehelyett azt szerették volna, ha a török főerőket még a Dráva vonalától délre sikerülne feltartóztatni. A török felvonulások gyenge pontja a folyamátkelés volt, a magyarok ezt már nagyon régen tudták. A török gyakran több emberét veszítette el egy-egy folyón való átkelésnél, mint az ütközetek többségében.
Ezért volt a magyarországi török háborúk kulcsfontosságú pontja az eszéki Dráva-híd.
Szulejmán minden egyes hadjáratánál itt kelt át, ő építtetett itt hidat először. A híd a török építészet csodájának számított.
Minden messzebbre tekintő magyar hadműveleti elképzelés számításba vette a híd lerombolását. Ez lehetett a nagyobb távlatú hadjáratok nyitánya. Az eszéki hidat kétszer is elpusztították, először Pálffy Miklós 1598-ban, másodszor pedig a költő és hadvezér Zrínyi Miklós 1664-ben.
A híd elpusztítása önmagában még csak késleltette a török főerők felvonulását, de nélküle megvalósíthatatlan volt a török kiűzésének az a terve, amelyet a magyar hadvezérek kidolgoztak.
Ez a terv vázlatosan a következő volt:
Folytatása következik.
