Az idős George B. Shaw-t egyszer felkereste egy milliomosfeleség.
A hölgy arról szerette volna meggyőzni az írót, hogy a fiacskája – nagy író. Hozott egy jókora paksamétát is, Shaw pedig – bár szabadulni igyekezett a megbízástól – végü nagy nehezen elvállalta, hogy elolvassa.
Shaw átnyálazta magát a vaskos irattömegen, előbb lassan és figyelmesen, később egyre gyorsulva.
Rögtön látta, hogy az írások fellengzősek, túlírtak, ügyetlenek. Egyszóval: rosszak.
Amikor újra megjelent a milliomos anyuka, Shaw a fejét csóválgatta. Nem kellett azonban megszólalnia, a mama fecsegett eleget:
- Ugye, mekkora tehetség a fiam? Egyedülálló! Szerintem ő a világ legnagyobb írója! Fantasztikus! Egyedülálló! Maga is úgy véli, Mr. Shaw?
Az író már nyitotta a száját, de a hölgy nem hagyta szóhoz jutni.
- Mire van még szükség, mester?
Shaw ismét megpróbált megszólalni, de a szóáradat nem csillapult.
- Mire van még szükség? Két nagy kiadót is megvásároltam! Megszerveztem a terjesztést! Ha kell az ügynökeim ötvenezer példányt fognak felvásárolni az első napokban, hogy jó legyen a forgalom! Több száz előkelő kritikust és egyéb firkászt vásárolok meg! Olyan kritikákat írnak majd, ami elindítja a fiamat az irodalmi Nobel-díj felé! Mi kell még?
A hölgy levegőt vett.
Shaw azonnal megfelelt!
Művészi alázat!
