SZÁZNEGYVENHARMADIK RÉSZ
SZÁZNEGYVENHARMADIK RÉSZ
Jelenkori filozófiai gondolkodásunk egyik legfontosabb kérdésévé lépett elő a tradíció fogalma és értelmezése.
Az immár másfél évszázada megjelent, azóta is újabb meg újabb hullámokban feltorlódó „modernség” egymással is gyakorta ellentétben álló, kidolgozatlan kusza és ellentmondásos nézetek konglomerátuma. A tradíció csökönyös tagadásán kívül nemigen van bennük közös. Hatásuk azonban nagyon is jelentős: lényegében létrehoztak egy álkultúrát, amely a világ „hivatalos” művészeti és irodalmi szemléletének alapjává vált.
Napjainkra már nagyon is nyilvánvalóvá vált, hogy az ilyesféle álkultúra semmiféle tekintetben sem képes betölteni a küldetését. Tömegbefolyása nincs, valódi népszerűsége nulla. Ezen az sem segít, hogy igen szívósan szervezi és építi a maga sznobizmusát.
Tömegbefolyás és – valljuk meg – igazi frissesség hiányában hivatali kultúrává vált. Nincs más lehetősége hatalmának és befolyásának megőrzésére. Megpróbálja hivatali hatalmának felhasználásával megakadályozni, hogy bármilyen másféle kulturális szemlélet is érvényre juthasson a társadalomban. Valóságos egyházat teremtett maga köré nemzetközi kapcsolatokból, díjakból, katedrákból, tanszékekből, folyóiratokból. Megteremtette a maga kánonját.
Van azonban gyenge pontja ennek ellenére, nem is kevés. A puszta túlerő ugyanis esztétikai kérdésekben nem releváns. Igazából másutt sem az.
Mivel az esztétikai tradíció nem támogatja őket, kénytelenek voltak helyette kialakítani egy pusztán „hivatali” esztétikát – az esztétikának fentebb tárgyalt úgynevezett hivatali elméletét.
Ez a leggyengébb pontja, ezt a problémát nem lesz képes soha megoldani és totális bukását is ez okozza majd. A jelenlegi „hivatali kultúra” esztétikai kánonja semmiféle hagyományos esztétikából nem vezethető le, sőt azzal igen sok pontban ellentétes. Ezen a téren valódi kompromisszum nem létezik.
Ebből fakad a tradíció elvetése, a hagyományok makacs tagadása. Ha valamit a tradíció a legkisebb mértékben sem szentesít, aligha illeszthető be tartósan a kultúra folyamatába. Az érdekében totálisan meg kell tagadni a hagyományt, helyette „evolúciós ugrásokról”, meg hasonlókról kell beszélni.
A tradíció problematikája ezen a ponton kapcsolódik az evolúcióval kapcsolatos elméletekhez és spekulációkhoz.
Az evolúció elméletének túlhajtása, a csőrrel és kopoltyúval rendelkező jövőbeli emberek, az emberi testnek csillagporrá, vagy egyébbé való jövőbeli átalakulása és az ehhez hasonló science fiction „szellemiségű” ötletek teljesen más dimenzióba akarják helyezni az emberiség történetét, leginkább azért, hogy kiküszöböljék a tradíciót.
A „poszthumán” hatályon kívül helyezi a humánt.
Meg kel mondanom, hogy a történeti tudományok és az evolúció elméletének jelenlegi alakulása egyre kevésbé támogatja ezeket a fantazmagóriákat.
Az utóbbi évtizedek során az evolúció tudományos elmélete számos ponton megváltozott. Annak idején nekünk még azt tanították, hogy a homo sapiens legfeljebb 35-40 ezer évvel ezelőtt jelent meg a földön. Azóta ez az időszak már megtöbbszöröződött, és ma is tart a tudományban az időmélység hátrálása.
Már annak idején is azt éreztük, hogy a 35-40 ezer év túlságosan kevés annak a rendkívül szerteágazó kulturális és erkölcsi komplexumnak a kialakítására, ami az emberi jelenség lényegét alkotja. Az európai és észak-amerikai civilizáció alapját képező Bibliát szó szerint értelmezni akaró fundamentalisták ugyan csak néhány ezer évre akarnák redukálni az emberi történelmet, pedig az általuk hivatkozott hagyományok is sokkal hosszabb múltra utalnak. Azt gondolom, azoknak van igazuk, akik az emberiséget a jelenleg feltételezettnél sokkal ősibb jelenségnek tartják.
Olyan kérdéshez érkeztem, ami mellett szó nélkül nem mehetek el.
Teremtés vagy evolúció?
Szerencsére a szerelem és a líra kapcsán nem kell ebben a kérdésben evolucionisták és kreacionisták között igazságot tenni. azt viszont mindenképpen el kell mondanom, hogy a kérdés nem tisztázható megnyugtatóan anélkül, hogy ne tisztáznánk az emberi jelenség lényegét alkotó erkölcsi és kulturális alapok keletkezését.
Az emberiség aligha keletkezhetett a semmiből. A jelen emberiség mindig a tradíció meghosszabbítása. Hagyomány nélkül nem létezik emberiség. Még a hagyományt tagadó művészeti és filozófiai irányzatok is s hagyomány folyamatában jönnek létre. A hagyomány a történelem közösségi és egyéni elsajátítása. Tagadása erkölcsi, filozófiai és esztétikai parttalansághoz vezet.
Azért sem dönthetünk kreáció és evolúció között, mert jelenlegi formájában nyilvánvalóan egyik sem képes végleges választ adni a felmerült kérdésekre.
A kreacionizmus és az evolúció tudománya nincsenek egy dimenzióban. Semmiféle téren.
A kreacionizmus a vallási gondolat átkonvertálása logikai vagy kvázi-logikai síkra az evolúció-elmélet (vagy annak egyik-másik képviselője, esetleg arra hivatkozó féltudományos művek, illetve a tradíciók tagadása) elleni tiltakozás jegyében. Ilyen értelemben eleve hátrányban van, és csak az evolúciós teóriák nyilvánvaló hibái, tévedései adhatnak neki muníciót.
Az igazi ellentét nem az evolúció és a teremtés között van. Teremtés és evolúció egyaránt igaz lehet, egymással nem összemérhetők, mert nincsenek egy dimenzióban.
A kreacionizmus olyan síkot igyekszik a logika és a hétköznapi gondolkodás síkjára áthelyezni, amelynek ebben a szférában voltaképpen nincs értelmezése, mert nem konvertálható át a puszta információ szintjére. A vallásos érzés mindig többet fog mondani róla, mint a legtudósabb értekezés.
Az evolúció tudománya jelenlegi állapotában korántsem tekinthető lezártnak. Amíg a DNS legnagyobb részét „hulladék” néven aposztrofálják, a teória nem lehet mentes a tévedésektől.
Szemléleti problémák is akadnak. Az evolúció tudományának feladata nem a kozmosz alapvető titkainak kifürkészése, csak az ember keletkezésének tisztázása. Tudomány és vallásos hit nincsenek egy dimenzióban, a vallás nem „cáfol” és nem „bizonyít” semmiféle tudományos elméletet, ahogy a tudomány sem „cáfol” vagy „dönt meg” semmiféle vallásos elképzelést. Az evolúciót övező propaganda azonban egyértelműen a vallási gondolkodás vetélytársává léptette elő az evolúciós tudományt, ami nyilvánvalóan eltorzította a vele kapcsolatos gondolkodást. Ennek „köszönhetően” az evolúció tana egyféle „kvázi-vallássá”, ellenvallássá vált, ami egyrészt helyenként a bulvár szintjére züllesztette az ember kialakulásáról folytatott vitákat, másrészt olyan szférában tette lehetetlenné a konszenzust, ahol a vita eleve értelmetlen.
Még rosszabb, hogy az evolúció és a vele kapcsolatos tudományok – mindenekelőtt a genetika – a közvéleményben a modern végzetelv támaszaivá lettek.
Ezt természetesen ki kell küszöbölni, a tudomány haladásának ez az egyik legfontosabb kérdése. A másik fontos kérdés tudomány és etika viszonya. A múltban a tudomány mindig rendelkezett erkölcsi alátámasztással, a XX. században ez lényegében semmivé lett. Nemcsak az atombombával kapcsolatban mondom ezt. A tradíció tagadásából minden fronton a kicsinyes haszonelv profitált. Ha a hagyomány erkölcsi hatálya az egyik síkon megkérdőjelezhető, a másikon is azzá válik, tüstént lehet olyan fegyvereket készíteni embertársaink halomra gyilkolására, amelyeket a valláserkölcs minimuma is elvetne.
Meggyőződésem, hogy a XX. század rettenetes tömeggyilkosságai, népirtásai nem történhettek volna meg az erkölcsi tradíció elvetése nélkül.
A propaganda a modern tudományokat elég széles körben igyekszik felhasználni a tradíció ellenében. Előre is, hátrafelé is. előre – a jövő irányában – az evolúció-elméletre hivatkozva beszél madárcsőrű és egyéb emberi monstrumokról, ami viszonylagossá teszi az emberi történelem, valamint a kulturális tradíció lényegét.
Hátrafelé – a múlt irányában – a genetikát felhasználva győzköd bennünket a gének mindenhatóságáról, ami szintén viszonylagossá teszi nemcsak a történelem tanulságait, hanem az elmúlt korok irodalmi és művészeti alkotóinak minden nemes erőfeszítését is.
Voltaképpen ugyanazt teszi, amit a levitézlett kommunista propaganda, csak az „osztályharc” mára nevetségessé vált fogalmának helyébe a genetikai „meghatározottságot” állítja. A cél mindkét esetben a tradíció lerombolása, vagy legalább a hatókörének csökkentése.
Úgy tűnik, ebben sokkal eredményesebb a sztálinizmusnál, mert a hagyományok összetartó ereje drámai mértékben csökken, a tradíció és kulturális identitás nélküli, könnyen befolyásolható tömegemberek száma gyorsan növekszik.
A XX. században szomorú példáit mutatta fel a történelem annak, mi is történhet a világban, ha kidőlnek az erkölcsi tradíciók oszlopai. Elsősorban és leghamarabb a hatalom veszíti el morális támasztékait. A tradíciók megkérdőjelezésével a „mindent lehet” gyorsan megkapja a „mindent szabad” feloldozását. A megsemmisítő táborok és minden mértékez meghaladó tömegvérengzések mutatják a lehetséges következményeket.
Valamit nyomatékosítanom kell.
A tradíció nemcsak érzelmi, hanem erkölcsi fogalom is. Emberségünk általa épül. Elvetése akarva-akaratlanul az alapvető emberi erkölcsi értékek megkérdőjelezését is jelenti.
A tradíció megkérdőjelezése nyomán időről időre mindig erkölcsi vákuum keletkezik. Alapvető értékek relativizálódnak, hamis értékek kerülnek fókuszba. A keletkező légüres térbe szinte bármi behatolhat, vagy kísérletet tehet a behatolásra.
Nem törvényszerű azonban, hogy tényleges erkölcsi relativizálódás jöjjön létre. Ez csak akkor következhet be, ha a megkérdőjelezett értékrend helyébe nem állítanak vele egyenértékű másikat.
Az irodalomban, művészetben törvényszerű, hogy a keletkező, kialakuló új irányzat szükségképpen kétségbe vonja elődjének értékrendszerét. A kialakuló polémiában a tradíció szelektálásával, újraértelmezésével megteremti saját elv-és értékrendszerét, amely az időtálló tradicionális értékeket nem vonja kétségbe, sőt az esetek többségében az átértelmezéssel éppen kiteljesíti, korszerűsíti, távlatosabbá teszi azokat.
Normális esetben így követi egyik irányzat a másikat. Az előzőhöz képest egy-egy újabb feltűnése nem feltétlenül hoz „fejlődést”, de új szempontokat, új értékelveket mindenképpen. Egyik tartalmas irányzat sem veti el az előd értékeit teljesen, és egyik sem akar mindent totálisan eltörölni. Ilyen nem fordult elő egészen a XX. századig.
A tradíció teljes elvetéséből egyéb nem származhat, mint nihil. A tradíció megsemmisítése az emberi társadalom és kultúra dehumanizálásához vezet.
A mi most alakuló új költészetünk sem fogja totálisan elvetni az előző korszak minden értékét. Szelektálni, átértékelni, a korábbi tradíciókhoz való érdemi kapcsolódási pontokat megtalálni akar, hogy korszerű módon fogalmazhassa újra a legfontosabb értékeket. A jelenlegi kánon szempontjainak zöme természetesen elvetendő, de a fürdővízzel együtt nem fogjuk kiönteni a gyereket is.
A tradíció nem örök és állandó jelenség. Állandóan változik, fejlődik, igazodik a korhoz. Fenntartja a hozzá igazodó emberek közösségét, ezek pedig óvják, és gondozzák, hogy életképes maradjon; mert ha elvész, vele együtt az emberi közösség is elenyészik.
A tradíció az emberi jelenség döntő összetevői közé tartozik, ébren tartása, gondozása, a hagyománynak az emberiség morális egysége jegyében időről időre történő újrafogalmazása a művészet egyik legfontosabb feladata. A költő küldetéséből sohasem hiányozhat.
A tradíció megkérdőjelezése, a végzetelv természettörvénnyé emelése, az erkölcs viszonylagossá válása és a lírának a „hivatali” irányba történő degenerálódása szorosan összetartoznak, ugyanannak a jelenségcsoportnak a különböző oldalai. Céljuk is azonos: a „felsőbbrendű” (ipari vagy pénzügyi) emberisteneknek az erkölcsi és kulturális identitástól megfosztott, „globalizált” tömegemberek feletti totális uralma.
A jelenlegi hivatali kultúra ma már rádöbbent, hogy nem tud pusztán az infrastruktúrájára támaszkodni. Ez ma már csak a kultúrsznobokra gyakorol vonzerőt, akik „hivatalosan” még mindig támogatják, magánemberként meg általában azt mondják, amit az aktuális társaság hallani akar tőlük. Az ilyesféle kettős identitás szintén a tradíció megkérdőjelezésének eredménye. A becsület fogalma a gyakorlati életben rugalmassá vált.
A „hivatali” költészet hatalma egyre ingatagabb. Ez lehet egyik oka annak, hogy napjaink „posztmodern” hivatalos „költészete” tanújelét adta annak, hogy „nyitni kíván a tömegek felé”. Ennek a módja nagyon is rá vall: felfedezte a közönségességet, az alpáriságot, a gagyit.
Ennél a fázisnál tartunk ma. Özönlik a társadalomra a „művészi gagyi”. Folyik „a gagyi beemelése a magas irodalomba”. Még csak nem is burkoltan, számos pályázat tűzött ki ilyesféle célt, olyan is akadt, amelyik nevén nevezte a gagyit.
Ne csodálkozzunk rajta, ez a jelenség természetrajzához szervesen hozzátartozik. A jelenlegi hivatali líra nem más, mint önmagát kanonizáló dilettantizmus, ami önmagán kívül minden más lírát dilettantizmusnak minősít.
A gagyi már az avantgarde számos irányzatában szerephez jutott, akadt köztük, ami lényegében ezen alapult. A hivatali líra esztétikán kívüli szempontokat minősít esztétikai alapú ítélethozóknak, ezzel voltaképpen maga a par excellence gagyi.
Ne háborodjunk fel a gagyi megnyilvánulásain, kár az erre fecsérelt energiáért. Azért sem, mert főleg ebből él. Semmi más nem segíti hozzá a meg nem érdemelt nyilvánossághoz, csak a felháborodás teheti érdekessé. Ne tartsuk veszélyesnek, ne rettegjünk tőle, tekintsük annak, ami: alpári játszadozásnak. A költészet szent játék, de játék és játszadozás között a különbség mérhetetlen. Egy világ.
Miben áll még a lírai alkotó felelőssége?
Folytatása következik.
