Az 1890-es évek brit csatahajói hatalmas és nehézkes tákolmányok voltak. Némelyiknek határozottan rossz volt a konstrukciója. Az akkori hadihajóépítési elvek alapján túlságosan alacsony volt az előfedélzet, emiatt kisebb hullámzás esetén is elborította a tenger. Ezeket hívták a matrózok “vizes hajóknak”.
A hajók zöme 10-15 csomós sebességet tudott elérni, de egyáltalán nem voltak fordulékonyak. Ez a korabali hadihajók egyik fő problémája volt. Egy orosz tengernagy – Popov – ennek orvoslására azt az elmebeteg megoldást találta ki, hogy kör alakú hajókat építtetett. Popovkának csúfolták őket, a nyílt vizen katasztrofálisnak bizonyultak.
Sir George Tyron altengernagy volt annak idején őfelsége földközi-tengeri flottájának parancsnoka. Az admirális a korabeli brit királyi hadiflotta (Royal Navy) súlyos személyiségei közé tartozott. Kiváló tengerésznek számított – és elviselhetetlen parancsnoknak.
Tüneményes pályafutás volt mögötte. Szakértelméhez kétség nem férhetett. A tehetségéhez sem.
Csakhogy…
A beosztottai rettegtek tőle, nem mertek ellentmondani. A fickónak robusztus külleme volt, atletikus termete, boltozatos mellkasa, lengő szakálla, szúrós szeme. Erős volt a színpadi jelenléte.
Ráadásul állandóan leckéztette az alárendeltjeit. A magasabb rangúakat is. Például a helyettesét, Markham ellentengernagyot.
Ezzel állítólag azt akarta elérni, hogy az alárendeltjei önálóbbak legyenek. A módszer alkalmatlannak bizonyult. Mukkanni sem mertek a beosztottak. A tengernagy környezetében mindig csak ugyanaz a mondat hallatszott:
- Yes, Sir!
Tyron admirális döntéseit soha senki sem merte megkérdőjelezni. Tyron kiváló képességű tengernagy volt, de az ilyen helyzet mindig veszedelmes. A kiváló képességű vezető is hibázhat, és ha megfellebbezhetetlen tekintélye miatt bírálhatatlan, senki sem óvja meg a marhaságoktól.
1892 június 22-én Tyron tengernagy zászlóshajója, a HMS Victoria parancsnoki hídján állt, és gyakorlatra vitte a földközi-tengeri flottát. A kilenc csatahajót és három nagy páncélos cirkálót két oszlopba sorakoztatta, és nehezebbnél nehezebb manővereket talált ki a számukra.
Kilencven fokos fordulatot akart végrehajtatni mindkét oszloppal, de úgy, hogy egymás felé fordítja a két oszlopot. A manőver előtt azt a parancsot adta, hogy a két hajóraj hat kötélhosszra legyen egymástól.
(A kötélhossz tengeri mértékegység, körülbelül 1852 m.)
Itt volt a probléma.
A hajóknak minimum nyolc kötélhosszra volt szükségük egy fordulathoz. Ezt minden tiszt tudta, de nem mertek szólni.
Illetve Bourke kapitány, Victoria parancsnoka mégis szóvá tette.
- Talán inkább nyolc kötélhosszra, uram!
Meglepetésére a tengernagy bólintott.
- Akkor legyen nyolc kötélhossz!
A parancsban azonban mégis hat kötélhossz szerepelt, és másodszorra Bourke kapitány sem mert tiltakozni.
Senki sem mert. Markham ellentengernagy sem, aki a HMS Camperdown parancsnoki hídján állt.
A parancs elhangzott.
Így hát a HMS Camperdown éles fordulatot tett, és kilenc csomós sebességgel rohant a HMS Victoria felé.
A következő pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy a két kolosszus összeütközése elkerülhetetlen.
- Hátramenet! – kiáltotta még Tyron tengernagy a másik hajó felé, aztán a HMS Camperdown belerohant a zászlóshajó oldalába, és hatalmas döfősarkantyújával kilenc láb széles rést ütött rajta.
Ettől persze a tuzenegyezer tonnás vezérhajónak még nem kellett volna elsüllyednie, ha jól konstruálták volna meg. Nagyon elöl kapta a sérülést, és a rés viszonylag kicsi volt.
Csakhogy…
A rosszul tervezett, erősen orrnehéz csatahajó tüstént előrebillent, és a tengervíz mindenütt, még a lövegcsöveken keresztül is ömlött a hajóba.
Tyron tengernagy nem mozdult a helyéről. A parancsnoki hídon állva várta a halált. Egyesek szerint tisztelgett.
A Royal Navy földközi-tengeri flottájának zászlóshajója megfellebbezhetetlen tekintélyű tengernagyával együtt márványsima tengeren, kitűnő látási viszonyok közepette, felhőtlen égbolt alatt süllyedt el – béke idején.
